Kategória: Lelkiség

Pénz. – A bölcsességnek ezek a gyöngyszemei segítenek abban, hogy jobban rálássunk az életre.

A pénz nem minden…

Nagyon sok ismerős mondás van, melyekben arra emlékeztetnek minket, hogy „a pénz nem boldogít.” Azonban nem számít, hányszor halljuk ezeket. A pénzkeresés még mindig ösztönző erőként hat az életünkre, különösen, ha azokról az apró többlet különlegességekről van szó, melyek arra csábítanak minket, hogy megvegyük őket.

Természetesen fontos, hogy képesek legyünk ellátni a családunkat, adjunk másoknak, és takarékoskodjunk a jövőre. Ám a pénznek attól még nem szükséges uralnia az életünket. Tehát, hogy azokra a dolgokra irányítsuk a figyelmet, melyek igazán fontosak, íme egy válogatás híres személyiségektől, köztük filozófusoktól, üzletemberektől, és egy first lady-től is származó idézetekből.

Idézetek

„A pénz nem változtatja meg az embereket. Pusztán csak leleplezi őket. Ha egy ember eredendően önző, gőgös vagy mohó, a pénz ezt kihozza belőle; ennyi az egész.” – Henry Ford

„A megkeresett pénzt túl sok ember költi arra, hogy… megvegyék azt, amit nem is akarnak … hogy olyan embereket nyűgözzenek le, akiket nem kedvelnek.” – Will Rogers

„Sok ember addig nem törődik a pénzével, amíg az el nem fogy. Mások meg az idejükkel teszik ugyanezt.” – Johann Wolfgang von Goethe

„A pénz még soha nem tette boldoggá az embert, és nem is fogja. Az embernek minél több van, annál többet akar. Ahelyett, hogy betöltene egy űrt, létrehoz egyet.” – Benjamin Franklin

„Évi húsz font jövedelem, valamint évi tizenkilenc és fél font kiadás egyenlő a boldogsággal. Évi húsz font jövedelem, valamint évi húsz és fél font kiadás egyenlő a nyomorral.” – Charles Dickens

 „Jó dolog a pénz és mindaz, amit érte megvehetsz. De a pénz megszerzése közben ne felejtsd el időnként végiggondolni, nem veszítesz-e el valamit ez alatt, amit pénzért nem lehet megvenni.” – George Lorimer

„Aki pénzt veszít, az sokat veszít; Aki elveszít egy barátot, az még többet veszít; Aki elveszti a hitet, az mindent elveszít.” – Eleanor Roosevelt

„A gazdagság nem abban áll, hogy sok jószágunk van, hanem hogy kevés dologra vágyunk.” – Epiktétosz

„Abból élünk, amit kapunk, de az éltet minket, amit adunk.” – Winston Churchill

„Nem az szegény, akinek csak kevese van, hanem aki több után sóvárog.” – Seneca

Forrás: katolikus.ma

Rengeteg igét találunk arra a Bibliában a gyógyulásról, arról, hogy Istennek az az akarata: egészségesek legyünk testileg-lelkileg. Ahhoz azonban, hogy hitünk is legyen erre az igazságra, fontos, hogy ezeket az igéket forgassuk magunkban, elmélkedjünk rajta, az életünk részévé tegyük. Annyira jó, hogy kaptuk ezeket, ideje élni is velük!

Igék a gyógyulásról

„Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.” (Iz. 53,4-5)

„Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged. Előtted halad majd igazságod, és az Úr dicsősége lesz a hátvéded.” (Iz. 58,8)

„Gyógyulást hozok neked és kigyógyítalak sebeidből – mondja az Úr.” (Jer. 30,17)

„Sokféle szenvedést ismer meg az igaz, de az Úr mindből kiszabadítja. Az Úr megőrzi minden tagját, hogy egy se zúzódjék szét.” (Zsolt. 34,20-21.)

„A barátságos beszéd méznek folyása, édes a léleknek, üdülés a testnek.” (Péld. 16,24)

„Krisztus megváltott minket a törvény átkától, amikor átokká lett értünk. Hiszen az Írás szerint: „Átkozott mind, aki a fán függ.” Így szállt az Ábrahámnak szóló áldás Krisztus Jézus által a pogányokra, hogy a hitben elnyerjük a Lélek ígéretét.” (Gal. 3,13-14)

„Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Krisztus (Jézust) feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által.” (Róm. 8,11)

„Volt ott egy asszony, akit már tizennyolc éve gyötört a betegség lelke; teljesen meg volt görbedve, úgyhogy nem is tudott fölegyenesedni. Amikor Jézus meglátta, odahívta és így szólt hozzá: „Asszony, megszabadultál betegségedtől.” Közben rátette a kezét. Az rögtön fölegyenesedett, és dicsőítette az Istent.” (Lk. 13,11-13)

„Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot.” (Mt. 11,5)

„Minden kegyelem Istene pedig, aki Krisztusban örök dicsőségre hívott meg benneteket, rövid szenvedés után maga fog majd titeket tökéletessé tenni, megerősíteni, megszilárdítani és biztos alapra helyezni.” (1Pét. 5,10)

Isten beszél nekünk a gyógyulásról, vezet bennünket. Hallgassuk és forgassuk szavát, mert megerősít és gyógyít minket!

A 777blog cikkje alapján

Egy vetélés, egy gyermek elvesztése fizikailag és lelkileg is megterhelő. A fájdalomban pedig azok is osztoznak az édesanyával és édesapával, akik közel állnak hozzájuk. A téma érzékenysége miatt azonban nem sok szó esik arról, hogyan tudunk megfelelő segítséget nyújtani szeretteinknek. Ez a hat tanács hasznos támpont lehet azoknak, akik ki szeretnék fejezni támogatásukat, de nem akarják véletlenül sem mélyíteni a sebeket.

Egyre több nő töri meg a csendet és osztja meg a vetélés történetét, az ezzel járó fájdalmat. A korábban tabuként kezelt témáról azért is szükséges beszélni, mert sokkal gyakrabban fordul elő, mint azt gondolnánk: négy terhességből egy végződik így. Különösen fontos tehát, hogy tisztában legyünk azzal, hogyan tudunk kívülállóként segítséget nyújtani a veszteséget átélő párnak.

A vetélés utáni támogatás elemei

1. Sose kezdj azzal egy mondatot, hogy „legalább”…

Nehezen reagálunk a veszteségre és a fájdalomra, így legtöbbünk elsődleges reakciója az, hogy próbáljuk a nehézségeket átélő ismerősünket felvidítani valamivel. Azonban, ha mi magunk nem éltük át korábban egy gyermek elvesztését, akkor sokkal nehezebb vigasztaló dolgokat mondani. Éppen ezért a következő mondatok hangoznak el a szájunkból: „Legalább korán történt meg.” vagy „Legalább tudod, hogy termékeny vagy”…stb. Bár ezen mondatok mögött mindig segítő szándék rejlik, sajnos egyet jelentenek: nézd a jó oldalát. Viszont egy gyermekét elvesztő édesanya nem tudja ennek a jó oldalát nézni, mivel gyászol, és az ilyen jellegű mondatok csak azt az érzetet keltik benne, hogy valami probléma van vele, amiért megrázták a történtek. A fájdalom rejtegetése pedig később csak még nagyobb problémákat okozhat, mint a gyász megélése. 

2. Érdeklődj, de ne várj túl sok visszajelzést

A vetélést megélő nő nehéz lelkiállapotban van: természetesen szeretné érezni, hogy támogatják és szeretik, azonban nem feltétlenül vágyik a személyes találkozásokra. Minden egyes nap egy érzelmi hullámvasút. A legjobb megoldás az, ha küldünk egy üzenetet: jelezzük az édesanya felé, hogy ránk számíthat, gondolunk rá, imádkozunk érte, ha bármire szüksége van, akkor örömmel segítünk. Azonban ne várjunk azonnali visszajelzést az üzeneteinkre sem. Ilyenkor bármilyen emberi kapcsolat megerőltető vagy fájdalmas lehet. Legyünk türelmesek. 

3. Ha valamit mondasz, az jobb a semminél

Azért is fontos, hogy együttérzésünkről tájékoztassuk az édesanyát, mert a tragikus esemény ignorálásának hathat, ha nem veszünk ilyen módon tudomást a veszteségről. Érthető, hogy nehezen találjuk ilyenkor a szavakat, vagy nem szeretnénk felzaklatni az édesanyát, de a hallgatásunk csak még nagyobb fájdalmakat okozhat benne. A hallgatást úgy is megélheti, hogy a történteket szégyellenie kell. Tehát nagyon fontos, hogy jelezzük támogatásunkat és segítségünket arra az esetre, amikor már készen áll rá. 

4. Ne sértődj meg a zárkózottságtól

Ne értsük félre, ha a veszteséget megélő nő nem szeretne találkozni velünk, vagy válaszolni az üzenetünkre. A gyász egy nehéz és hosszú folyamat, melyen éppen azokban a pillanatokban megy keresztül. Fogadjuk ezt el, és ne erőltessünk olyan dolgokat a másikra, melyek még nehezére esnének.

5. Az apuka is érintett a vetélés kapcsán!

Nem csak az édesanya gyászol! Ne higgyük azt, hogy a vetélés csak a „nők problémája”. Az édesapák is ugyanúgy nehezen élik meg. Egy olyan helyzetben találják magukat, ahol látják társuk szenvedését, de sehogyan sem tudnak rajta segíteni. a férfiak általában másként élik meg ezt a gyászt, számukra még inkább megfoghatatlan. Nem beszélnek róla, belül őrlődnek. Ők maguk is szenvednek a gyermek elvesztése miatt, melyet próbálnak elnyomni, hogy lelki támaszai tudjanak maradni feleségüknek. Egy együttérző üzenetnek és a segítség felajánlásának ők is ugyanúgy örülni fognak!

6. Legyél elérhető

Ne feledkezz meg szeretted fájdalmáról! A hetek vagy hónapok múlásával úgy tűnhet, hogy a világ átlépett ezen a tragikus eseményen, hiszen egyre kevesebben kérdezik vagy hívják a tragédiát megélt párt, holott ők ugyanúgy hordozzák magukban ezt a fájdalmat. Te maradj továbbra is elérhető a számukra! Jegyezd fel az ezzel kapcsolatos évfordulókat, vagy a születés eredeti időpontját, és kedvesen jelezd, hogy elérhető vagy, ha szükségük van rád. Hidd el, hatalmas szükség van erre a figyelmességre!

+1. Támogasd ötletekkel

Több lelkigyakorlat is foglalkozik olyan nők, párok segítésével, akik valamilyen formában elveszítették magzatukat. Nézz utána, és ajánld számukra ezt a lehetőséget! Ne tukmáld, inkább finoman bíztasd, mutass neki tanúságtételeket, beszámolókat a lelkigyakorlatokról. Ilyen program a „Ne félj nem ítéllek el„, vagy a „Ráhel szőlőskertje” is.
Sokan számolnak be az érintettek közül arról, hogy milyen jó lenne egy hely, ahol évfordulókon, ünnepeken megemlékezhetnének elvesztett gyermekükről. Remek gyűjtemény készült, hogy az országban hol találhatók ilyen emlékhelyek.

Forrás: 777blog

Menő kereszténynek lenni? Manapság sokan állítják – fiatalok és idősek egyaránt – hogy a kereszténység elavult, unalmas, és egyáltalán nem menő. Csak az menő, ami divatos, vagy az is, amiről tudod, hogy jobb, mint ami másoknak van?

Miért menő kereszténynek lenni?

Egyszóval: kereszténynek lenni menő, vállald bátran, hogy Jézus követője vagy!

Forrás: talita.hu

Mi a jó időbeosztás? Idő annak, ami igazán fontos. A lényeges dolgoknak szenteljük időnket!

Számos hasonló cikk megjelent már. Ezek közül talán sokat el is olvastunk. Volt olyan, ami megváltoztatta az életünket? Most még változtathatunk. Az év végén járunk, hamarosan új év, új elhatározások következnek. Készüljünk másképp az új évre, az új életre!

Ha listát kellene írnod arról, ami a nap folyamán a legtöbb idődet veszi el, mit állapítanál meg? Meg lennél-e elégedve, vagy bizonyos dolgokat elhalasztanál, illetve még ki is hagynál?

Talán rajtakapod magad, hogy ilyesmit gondolsz:

Szeretnék több időt tölteni családommal, de ki sem látszom a munkából. Szeretnék többet olvasni, de az igazat megvallva, a közösségi oldalak és a sorozatok sok időt vesznek el…

Craig Groeschel lelkipásztor ezt mondja: „Ha állandóan csalódott vagy, nagyon valószínű, hogy sok időt szánsz olyan dolgokra, amelyek lényegtelenek szemedben, és kevesebbet azokra, amelyek igazán számítanak.” Akárhogy is legyen, mire a nap véget ér, mind időt fordítottunk valamire: munkánkra, családunkra, hobbinkra… …esetleg másra.

„Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” (Máté 6,21)

Ha számunka az idő pénz, azokra a dolgokra fogunk időt szakítani, amelyek szemünkben a leglényegesebbek. Akkor erősödnek családi kötelékeim, amikor időt töltök családommal. Akkor mélyül el Isten iránti szeretetem, amikor külön időt szánok  Őrá.

Az idő a legkevesebb

Az embernek – általánosan mondható, hogy – időből van a legkevesebb. Mielőtt a jövő évre készülnél, azt vizsgáld meg, hogy mi a legfontosabb a számodra! Nem jó, ha a sűrű időbeosztásunkba akarjuk belezsúfolni a fontos dolgokat. Legjobban akkor döntünk, ha a lényeges elemek beillesztése után vizsgáljuk, hogy mire marad még időnk. Biztos, hogy a munka és a karrier a legfontosabb? Kérdezzünk meg egy idős, bölcs embert!

Steve Jobs az Apple társalapítója és egykori elnök-vezérigazgatója a következőket mondta milliárdosként halála előtt:

Az igazi boldogság nem anyagi dolgokból ered, hanem abból a szeretetből, amelyet szeretteink kínálnak nekünk.
Szóval remélem megértitek, hogy ha vannak barátaitok, vagy akivel beszélhettek, az az igazi boldogság!

Az élet bármely szakaszában is vagy most, légy hálás, és örülj a kis dolgoknak a lehető legteljesebb mértékben, és tartsd meg társad, családod és barátaid szeretetét, hogy amikor eljön a nap, és a függöny leszáll, magaddal vihesd ennek valódi gazdagságát.

Minden titok abban rejlik, hogy megvizsgáld napjaidat: mi az elsődleges számodra?

Miután ezt meghatározod, tisztábban fogod látni, mennyi időt fektetsz majd be ezekbe a tevékenységekbe. Azt is észre fogod venni, hogy minél több időt és figyelmet szentelsz nekik, annál inkább fog növekedni irántuk való szenvedélyed. Amire időt szánsz, egyre fontosabbá válik számodra.

Maga Jézus sok időt töltött kettesben Istennel túlságosan is zsúfolt programja ellenére, és még a vihar közepette is lepihent! Küldetésében alapvető volt az Atyával való állandó kapcsolat és a pihenés.

Keresd az Urat minden nap! Kérd ma az Úrtól, hogy segítsen időt találni arra, ami számodra elsődleges!

Mi az igazi evangelizáció?

Michael A. Blume SVD apostoli nuncius 2020 június 26-án, az Opus Dei tagjainak bemutatott szentmisén úgy fogalmazott; „az igazi evangelizáció nem más, mint Krisztus bennetek való életének gyümölcse, hiszen Krisztus kegyelme árad azokból a szívekből, amelyek befogadják Őt”. A Szentlélek segít bennünket, hogy az evangélium hirdetése kapcsán tett erőfeszítéseinkben megtaláljuk és szemléljük Krisztust.

Nem szükséges mély teológiai ismeret a hit továbbadásához. Az evangelizáció alapja, hogy szeressük azokat, akiket megszólítunk. Ha az evangéliumot hirdetjük, a Szentlélek súgja, hogy mit kell mondanunk. (v.ö.: Mk 13,11) Nem csak a bíróságok előtt segít bennünket, hanem minden élethelyzetben, amikor hívjuk Őt.

Pál apostol szerint, akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Ez egy ígéret, de csak akkor, ha valóban Isten fogadott gyermekeiként élünk már itt a világban.

Az Egyház azért létezik, hogy megismertesse Isten országát a világgal. Piergiorgio Perini atya úgy fogalmaz; „az Egyház az evangelizációért létezik. Az az egyház, amelyik nem evangelizál, nem egyház”. Sok testvérünk csak rajtunk keresztül találkozhat az evangélium örömhírével. Nem foszthatjuk meg őket ettől, mert akkor Isten akaratával hadakozunk!

Evangelizáció az életben

Az igazi evangelizáció hitelesség. Megélni mindazt, amit az evangéliumból ismerünk, egyben tanúságtétel a körülöttünk élők számára. Erre a tanúságtételre éhezik a világ. Mindenki keresi Isten örömhírét és mindenki vágyik Isten szeretetére. Ebben egyetlen gát, hogy nem jó helyen keresik a szeretet forrását. Megpróbálják kiélni önmaguk kielégítésével, azzal, hogy másoktól próbálják kicsikarni a szeretet teljességét – amit csak Istentől kaphatnak meg.

Mi ennek a szeretetnek egy kicsiny morzsáját hinthetjük rájuk, amit elfogadva találkozhatnak az igazi Szeretettel. „A szeretet, amely Krisztus tanítványaiból sugárzik, felhívja a világ figyelmét arra, hogy az Isten társaságában élt élet szép, logikus, értelmes és igaz”. – fogalmaz Michael A. Blume.

Az igazi evangelizáció abban rejlik, hogy keressük mások társaságát. Ha beérik ez a találkozás, nem törvényeket és hitigazságokat kell mondanunk, hanem szeretni őket. Megélni hitelesen az evangéliumot. Ez a lelkület nélkülözhetetlen, ha másoknak szeretnénk megmutatni az örömhírt. Ismerjük fel másokban Krisztust, és Őt szolgáljuk! Ha így teszünk, biztosan nem tévedünk el hitünk továbbadásának rögös útjain.

cottonbro fotója Pexels

Lassú nyitás kezdődött. Nyitnak a teraszok, a boltok, elhagyható közterületeken a maszkviselés. Visszatérnek a kézfogások, az ölelések, de ezzel együtt a hajtás, a hétköznapi rohanás is új lendületet kap.

Szilágyi Anna, a 777bolg egyik szerkesztője a következő gondolatokkal segít a nyitás nehézségeiben:

„Az élet folyamatosan változik körülöttünk, de Isten bennünk állandó, stabil pont, akihez bármikor visszatérhetünk.

Most, hogy véget értek a kijárási korlátozások és egyre több helyre lehet menni, egyre több eseményre érkeznek a meghívások, nem csoda, ha gyorsak érzed a váltást. A sok otthonlét és egyformaság után hirtelen mintha mindent be akarnánk pótolni, ami az elmúlt hónapokban elmaradt: jönni-menni, zajt csapni, teraszozni, barátokkal lógni, beülni, jegyet venni, utazni. Ezek mind szép és jó dolgok – persze ésszel, mert a járvány még nem tűnt el teljesen –, de teljesen rendben van az is, ha te még nem akarsz mindent csinálni egyszerre. Nyugodtan vegyél egy mély levegőt, és szelektálj: csak oda menj el, ahova tényleg szeretnél és csak annyi találkozót iktass be, ami nem merít ki teljesen. És ne felejtsük el, hogy továbbra is Isten van az első helyen! Ő volt velünk a járvány és a karanténlét nehézségei alatt, ahogy Ő van velünk a nem is olyan egyszerű visszatérés közepette is.

Jézus a békesség fejedelme és bátran dönthetünk úgy, hogy vele töltünk időt, nem a világgal, ami újra zsongani kezdett!

Nem véletlen, hogy a Covid-időkben kaptunk lehetőséget arra, hogy megálljunk, ránézzünk az életünkre és arra az egy Istenre, akinek a kezébe helyezhetjük azt. Az így megért gyümölcsök pedig maradandók – nem számít, hogyan változnak meg közben a külső körülmények.”

Merre tovább?

Egy diáktól hallottam, hogy mikor a nyitás megtörtént az iskolákban, megdöbbenve látta, hogy milyen sokan vannak. Nem voltak többen, mint a karantén előtt, csak nem a megszokottá vált egyedüllét várta. A sok otthonlét, a közösség hiánya lassan kicsit magányos farkassá tett bennünket. Néha zavaró, hogy ismét alkalmazkodnunk kell másokhoz, zaj van és nem magunk osztjuk be az időnket.

Ne térjünk vissza a régi kerékvágásba! Ne legyen ugyanaz, mint volt! Ha megszoktuk, hogy Istennel is töltünk egy kis időt, tartsuk meg ezt a szokást! Ha még nem szoktuk meg, vezessük be! Most van lehetőségünk újragondolni az időbeosztást. Ne azt nézzük, hogy a programjaink közé hova fér be az istenkapcsolat! Inkább azt vizsgáljuk, hogy a számunkra szükséges imaidő mellé milyen programok férnek még a napunkba!

Te döntöd el, hogy hogyan tovább. Isten nem fog erőszakoskodni. Neked van Rá szükséged!

Egyházmegyéink ezekben a hetekben várják azoknak a jelentkezését, akik hivatást éreznek a papságra. Az esztergomi Érseki Papnevelő Intézetben jártunk, ahol hat egyházmegye papnövendékei készülnek az Egyház, a közösség szolgálatára. A szemináriumban tett látogatásunk során megismerkedtünk az intézménnyel, ahol azok élnek és tanulnak, akik Isten hívásának követésére tették fel az életüket.

Papság és kispapok. Hol élnek ők, és milyen utat járnak be, amíg eljutnak a pappá szentelésig? Milyen környezet veszi őket körül, és hogyan telnek hétköznapjaik a szemináriumban? Kik és hogyan kísérik őket a tanulmányaik során? A három elöljáró, Kovács Zoltán rektor, Csépányi Gábor spirituális, Fejes Csaba prefektus és hat papnövendék válaszolták meg a kérdéseinket. Ők kalauzoltak bennünket abban a térben, ahol a világtól elvonultan készülnek fel hivatásukra a kispapok. 

Csépányi Gábor spirituális

Csépányi Gáborral a kápolnában beszélgettünk. A spirituális egyúttal az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye hivatásgondozója is. Ő az, aki nyílt napokat szervez a papság iránt érdeklődőknek itt, Esztergomban.

Feladatköréből adódóan is jól látja, hogy az elköteleződés nehézségeivel küzdő korunkban mennyire bizonytalanok vagyunk, milyen nehezen határozzuk el magunkat. „Biztosan jó az a döntés, amit meghozok? Elindulhatok a választott az irányba? Gyakran nem látjuk tisztán, mi a különbség aközött, hogy elköteleződöm, illetve hogy teszek egy lépést az elköteleződés felé. Ha nem teszem meg az előttem álló lépést, akkor soha nem jutok el az elköteleződésig. Márpedig, ha nem döntök, akkor az élet fog dönteni helyettem, és lehet, hogy az a helyzet még nehezebb lesz. Hogy jó irányba indultam el, azt visszajelzések igazolják majd, amelyek a környezetünkből, a szívünkből és az imádságban Istentől érkeznek. Így tudunk tájékozódni és továbblépni. A jó döntéseink nyomán lesz teljes az életünk” – mondja a szeminárium spirituálisa, aki sokakat kísér az elköteleződésük útján. Számtalanszor megtapasztalta már: nincs annál felszabadítóbb, mint mikor valaki abban a hivatásban töltheti az életét, amit neki szánt az Isten.

„A szemináriumba való belépés már elköteleződést jelent a papság felé”

A szemináriumba való belépés már elköteleződést jelent a papság felé, de sokak számára az itt töltött első évek még a hivatástisztázásról is szólnak. Az igen kimondása a diakónussá szenteléskor történik meg véglegesen. Ezt óriási örömként élik meg a növendékek és tanáraik is. A spirituális azon dolgozik, hogy a papságra készülők életében „mindig a fókuszban legyen a meghívó fél, az Úr”. Ezt elősegítendő elmélkedéseket vezet, személyes beszélgetéseket kezdeményez, imamódokat ismertet meg a szeminaristákkal. „Segítek nekik, hogy megtalálják a módját annak, miként tudnak őszintén együtt lenni az Úrral” – mondja. Ehhez azonban a növendék erőfeszítéseire is szükség van. A tanulmányaiban és abban, ahogyan a társaihoz fordul, meg kell mutatkoznia annak, hogy akar és képes is küzdeni a hivatásáért. A szemináriumban mindenkinek van egy, a közösségért végzett szolgálata, amiért felelősséget vállal – teszi hozzá.

Kovács Zoltán rektor

Kovács Zoltán rektor arról beszél, hogyan biztosít a hivatásra való felkészüléshez helyet és megfelelő körülményeket a szeminárium. Az itt eltöltött hat év a szellemi, lelki, pasztorális és közösségi készület ideje. „Ehhez az érési folyamathoz rendezett környezetre, nyugalomra, elkülönített térre van szükség. El kell távolodni az otthontól ahhoz, hogy az ember megtalálja a helyét ebben a világban, megnyíljon a közösségnek, el tudjon mélyedni a tanulmányaiban, és kialakulhasson benne a megfelelő lelki felkészültség is. A növendéknek bizonyos mértékig át kell formálódnia ahhoz, hogy teljesen át tudja adni magát a képzésnek, és közösségformáló erővé válhasson” – teszi hozzá a rektor.

A közös imádság, a szentmise, a szentségimádás a mindennapok része. „A napi spirituális gyakorlatokat együtt végezve, a napirendet a kispapokkal együtt követve érezzük a közösség hullámverését, látjuk az elakadásokat és az örömöket, a növendékek egymáshoz való viszonyát. Így tudjuk rajta tartani a kezünket a társaság ütőerén” – mondja Kovács Zoltán.

Fontos a megszólíthatóság

A rektor számára fontos, hogy megszólítható módon legyen jelen a közösségben. „Jó megállni a lépcsőfordulóban, váltani néhány szót a kispapokkal. Ez segít kialakítani a bizalmi légkört, amire aztán építeni lehet.” Az úgynevezett rektori beszélgetések pedig a növendékekkel való kapcsolattartás kiemelt fórumai, segítenek figyelemmel kísérni a papságra készülők útját, motivációit, fejlődésük alakulását.

Nagyon fontos, hogy a hétköznapok során előkerüljön mindaz, ami foglalkoztatja a kispapokat. Az is lényeges, hogy konkrét példákat tudjunk mutatni nekik, ne csak a tudomány fellegvárából tekintsünk a gyakorlatra”

– fogalmaz.

Fejes Csaba prefektus

A szemináriumban nagy hangsúlyt helyeznek a közösségépítésre is. Az első év az egymással és az intézménnyel való ismerkedésről szól. A közösséggé kovácsolódást segíti, hogy a növendékek többágyas szobákban laknak, saját közösségi termük van, és egy negyedéves szeminarista, a kisduktor segíti a beilleszkedésüket a ház életébe. Ez utóbbihoz hozzátartozik a kirándulás, a sport, a játék, az ünneplés is. Erről is mesél Fejes Csaba prefektus, akinek már a szájmaszkja is elárulja, hogy focirajongó. De nem csak nézni szereti a focit. Ha a járványhelyzet engedi, minden héten játszanak a kispapokkal, illetve szervezői és résztvevői a szemináriumok közötti bajnokságnak is.

A prefektus példaképe Bosco Szent János. Jelen lenni, megszólítani és közösségben élni – az ő pedagógiájának is ezek az alapelvei.

Fontosnak tartja, hogy mindenki számára világos legyen, milyen szempontok szerint neveli a kispapokat. Emellett arra is nagy hangsúlyt helyez, hogy emberileg közel érezzék magukhoz a növendékek, és így folyamatosan segíteni, kísérni tudja őket.   

A gyerekként szerzett tapasztalatai is meghatározóak Fejes Csaba prefektus számára. Öt testvér mellett tanulta az alkalmazkodást, a szüleitől pedig a következetességet, a szavahihetőséget.

A papság előkészületében – a kispapok

Jelenleg hat egyházmegye kispapjai készülnek a papság felé Esztergomban. Látogatásunk során mindegyik egyházmegye képviseletében megszólalt egy-egy növendék.

Hódi Dávid

Hódi Dáviddal, aki a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye kispapja, a díszteremben beszélgettünk, a csocsó-, a biliárd- és a pingpongasztal szomszédságában. A terem színjátszásra is alkalmas, van itt színpadként szolgáló dobogó és lámpák is a világosításhoz.

Dávid másodéves. Kecskeméten, a piaristáknál érettségizett, azután rögtön jelentkezett papnövendéknek. Örült, hogy Esztergomba került, úgy érezte, így a magyar katolicizmus központjában készülhet a hivatására. Bár kezdetben nehézséget jelentett számára az elszakadás az otthonától, sikerült átvészelnie ezeket az időket. Örömmel mesél arról, milyen jól összekovácsolódott az évfolyama. Gyakran kávéznak, beszélgetnek, túráznak együtt, vagy éppen sétálnak egyet a Duna-parton. Meglátogatják egymás egyházmegyéit, kulturális programokon vesznek részt, egy alkalommal még disznóvágás is volt – sorolja az élményeit, holott a pandémia miatt jó ideje ugyancsak korlátozottak a lehetőségeik. Dávidban kiskora óta élt a gondolat, hogy a papság lesz választott hivatása.

Régóta készültem a szemináriumba, tudtam, hogy Isten erre a szolgálatra hív.

Megvolt bennem a bizonyosság, mégis sokat tanultam itt a hivatásommal kapcsolatban, és sok szempontból itt bizonyosodtam meg arról, hogy valóban ez az én utam. Nagy örömet jelentett számomra az első lépcsőfok, amikor tavaly Krisztus király ünnepén beöltöztünk.”

Milkovics Attila

Miklovits Attila az informatikaterem gazdája. Diplomás informatikus, tizenkét évet dolgozott a szakmájában. Most harmadéves, a Pécsi Egyházmegye papnövendéke.

Nem volt könnyű visszaülnöm az iskolapadba, de a szemináriumban rögtön elfogott az érzés, hogy a helyemen vagyok, és késztetést éreztem arra, hogy keressem a közösséget a társaimmal.

Mellbevágó élményt jelentett számomra az első zsolozsmázás, amikor a harmincöt férfi együtt énekelt. Ez nagy lendületet adott. A kápolnába napközben bármikor be lehet térni elcsendesedni, és a napi szentségimádásban is megtalálom ezeket a csendeket.” Attila olyan munkahelyről jött el, ahol baráti viszonyban volt a kollégáival, ma is tartják a kapcsolatot. Gyerekként Pécsen, a pálosok templomában szerezte az első élményeit az Egyházról, rendszeresen ministrált. Később Veszprémben, az egyetemen és Székesfehérváron, a munkahelyén nem kapcsolódott egyházi közösséghez, de hétköznaponként is járt misére. „Belefért az életembe, és fontos volt nekem” – mondja. 

Amikor a munkatársait beavatta a döntésébe, hogy a papság útjára lép, nagyon meglepődtek, de biztatták. „A többségük nem hívő, de megértően, sőt támogatóan fogadták az elhatározásomat. Ez is megerősítő jel volt számomra.”

Kopár Péter

Kopár Péter is harmadéves, ő a Kaposvári Egyházmegye kispapja. A nyílt napon kezdett ismerkedni a szemináriummal. A mikor Csépányi Gábor megkérdezte, ki szeretne jelentkezni, úgy érezte, ha nem mond igent, ha meg sem próbálja, azt egy életre meg fogja bánni. „Az, hogy itt a helyemen vagyok, azóta is meghatározó érzés számomra. Vannak nehezebb időszakok, különösen a vizsgák táján, de a feszültségeket oldani tudja egy beszélgetés, egy ima, egy séta. A tanulásban segítjük egymást, közösen dolgozzuk ki a tételeket, így készülünk. Tudom, milyen fontos, hogy a magamévá tegyem azt a tudást, amivel mások szolgálatára lehetek. Már elsőévesként is megtapasztaltam, milyen kihívást jelent, amikor kérdeznek. Akkor a családtagjaim állítottak hittani kérdések elé, és még nem igazán tudtam mit felelni. Ezért tartom fontosnak a tanulást.”

Péter negyvenkét éves. Több helyen és munkakörben dolgozott már, mielőtt szeminarista lett. Volt ipari alpinista, asztalos, tisztítóberendezéseket gyártó cég munkatársa. Vallását gyakorló családban nőtt fel, de eltávolodott a hitélettől, közösséghez sem tartozott. Az volt a meggyőződése, hogy irányítani tudja az életét, de váratlanul elveszítette a szüleit, a barátnője elhagyta. Depresszióba esett, mígnem egyszer úgy érezte, valami hívja, be kell mennie a templomba, sőt a gyóntatófülkébe is. Békesség, megnyugvás töltötte el, és onnantól kezdve eljárt misére. Egy alkalommal a kántor megkérdezte, nem akar-e kántor vagy pap lenni. Péter nemmel válaszolt, de

idővel egyre biztosabb lett abban, hogy a Jóistennek valami terve van vele, adni akar neki valamit ahelyett, amit veszteségnek, nagy bánatnak élt meg.

Piukovics Dániel

Piukovics Dániellel leendő feladatkörének szolgálati helyén, az elsősök közösségi termében beszélgettünk. A harmadéves növendéket azzal bízták meg, hogy jövőre kisduktor legyen, vagyis az ő feladata lesz az elsőévesek bevezetése a ház életébe. A kispap számára nem jelentett gondot a beilleszkedés, hiszen a családban négy testvér mellett nőtt fel, Budapesten az Országúti ferences templom közösségébe járt, a Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnázium volt az alma matere, és a Regnum tagjaként, illetve vezetőként is tapasztalatot szerzett arról, milyen is közösségben élni.  Hivatástörténetét felidézve arról mesél, milyen sok példaképe volt: olyan életvidám atyák, akik megélték a papság örömét, és sugárzott róluk, hogy a helyükön vannak. Dani a gimnázium utolsó éveiben már egyre inkább érezte, hogy Isten papnak hívja, de „menekülőre fogta”, földrajz–történelem szakra jelentkezett az egyetemre. „Volt bennem egyfajta nyugtalanság. Próbáltam a világban élni, de valami vonzott, másra, többre vágytam, az Istennel való találkozásra.

A velőmig hatolt a vágy, hogy őt szolgálhassam, és békességgel töltött el, amikor végre meghoztam a döntést, hogy pap leszek.”

Tüttő Ágoston

Tüttő Ágoston ötödéves, a Veszprémi Főegyházmegye kispapja, diakónusszentelés előtt áll. Tavaly került Esztergomba, amikor a veszprémi szeminárium működését felfüggesztették. „Szerencsére fel tudtam venni a fonalat, itt jó közösség fogadott. A beilleszkedésben a foci is segített” – mondja.

Ágoston érettségi után rögtön a papság útjára lépett. Családja támogatja őt a hivatásában, örülnek, hogy papnak készül. „Vallásos családból jövök, a gyakori szentmise-látogatás nálunk természetes volt. A hitem elmélyülését segítette a piarista gimnázium is Nagykanizsán.”  Júniusban lesz a diakónusszentelés: „Már látszik a cél, ami egy új út kezdete számomra.

Várom, hogy elkezdhessem a munkát, amire meghívást kaptam”

– fogalmaz.

Dobay Miklós

Dobay Miklós másodéves, a Váci Egyházmegye kispapja. Vele a szeminárium egyik folyosóján kialakított korzón beszélgettünk, ahol a pandémia alatt, a kényszerű bezártság idején is lehetőségük nyílt a szeminaristáknak a találkozásra, a beszélgetésre. Miklós, mielőtt Esztergomba került volna, egy évet az egyházmegyéje előkészítő szemináriumában töltött Kismaroson, a ciszterci nővérek monostorában. „Ez a közösségi kapcsolatok építésére, a lelkiségben való elmélyülésre szánt év olyan volt számomra, mint egy hosszú lelkigyakorlat. Részt vehettünk a plébániai életben, segítettünk a monostori szolgálatokban, és nagy hangsúly került az imaéletre is.”

Miklós a tavaly otthon töltött hónapok után alig várta, hogy visszatérhessen a szemináriumba.

Nagyon fontos nekem a közösség. Összetartó csapat vagyunk,

itt mindig megoszthatom valakivel az élményeimet, az érzéseimet. Nagyon szeretem a közös imádságot, a szentmisét. A szemináriumban én vagyok az egyik orgonista. A jelentkezésem előtt egy rövid ideig egyházzenét tanultam, és örülök, hogy így megmaradt a kapcsolatom zenével.”  

Alig fejezzük be a beszélgetést, már jönnek is érte kispaptársai, mert a hétvégi szertartásra próbálnak. A kertben búcsúzunk a csapattól. Csoportkép is készül, oldott a hangulat. Talán annak a felszabadultságnak vagyunk tanúi, amely a megtalált hivatás öröméből fakad.

A cikk a Magyar Kurir cikke alapján készült.

Tokodi László OP atya személye a szélesebb nyilvánosság számára is ismerős lehet: ő a Szólj be a papnak! kezdeményezés egyik arca és alapító tagja, illetve a Prédikátorok vlog szerkesztőjeként is találkozhatunk a nevével.

Gyakran keveredik kocsmai beszélgetésekbe, előfordult, hogy a debreceni fiatalok halloweeni jelmeznek nézték a habitusát, s az így kialakult vidám párbeszéd több óráig tartó beszélgetésbe torkollott. A domonkos szerzetes habitusában is könnyen megszólítható, bár van, hogy az ellenkezőjét tapasztalja: a szentendrei HÉV-en például a kalauz is kikerülte.

Tokodi László és a megszólíthatóság

– Érdekes módon a pap, a szerzetes iránti tisztelet megmaradt az emberekben, az utcán például másként tekintenek rá, mint egy civil emberre, figyelik, összesúgnak a háta mögött.

– A Campus Fesztivál rendszeres résztvevője a „Szólj be a papnak” evangelizáció. Egyik alkalommal fiatalok szórakoztak a habitusommal, szintén valamiféle jelmeznek nézve azt, nem hitték el, hogy szerzetes pap vagyok, és amikor megmutattam a papi igazolványomat, nem győztek elnézést kérni, megváltozott a viselkedésük, az arcszínük, elszégyellték magukat. Nyilván ez is egy jó kiindulópont volt egy nagy beszélgetésre.

Egy pap megszólíthatóságát nem a kora határozza meg. Kerényi Lajos atya 92 éves, és rajonganak érte a fiatalok, szót ért velük. Az emberek főleg közvetlenséget várnak el a papoktól. Találkoztam olyan fiatalokkal, akiknek már elegük volt a katolikusságból, nyilván azért, mert nem ismerik, mert még nem beszélgettek olyan pappal, akinek fel tudnák tenni kérdéseiket. A „Szólj be a papnak” egyes alkalmaira is nehezen találnak olyan lelkipásztort, aki vállalná ezt a fajta kommunikációt. Fontos lenne tudatosítanunk magunkban, hogy az emberek az élet hétköznapi dolgaihoz várnak segítséget.

A módszerek

– Sokan feltesszük a kérdést, hogyan érhetjük el jobban a keresőket, hol fut zsákutcába a kommunikációnk.

– Aquinói Szent Tamás a pogányoktól is vett át módszereket. Nem félt a könyveik olvasásától és attól, hogy párbeszédbe elegyedjen velük. Mert ami jó és igaz, azt fel tudta használni. Sokszor eretnekektől idézett. Véleményem szerint nem helyes az, ha kizárjuk az egész világot, és csak katolikus gondolkodóktól idézünk vagy kizárólag a saját berkeinken belül mozgunk. Gyakran előfordul, hogy mi egyből elítélünk valamit, mert ellenkezik az elveinkkel, pedig lehet benne jó és igaz is. (…)

– Ha megvan a módszer, akkor már csak bátorságra, nyitottságra van szükségünk, hogy megszólítsunk és megszólíthatókká váljunk…

– „Emeljétek fel szemeteket, és nézzétek meg a szántóföldeket: már megértek az aratásra” (Jn 4,35). Ha körbenézünk, láthatjuk, hogy már csak aratni kell, de ehhez munkások szükségesek. Én elmegyek a templom falain kívül is a peremekig. Ez a fajta irányultságom még az építőmérnöki egyetemi éveim alatt vált előttem is ismertté. A legmeghatározóbbak voltak azok az evangelizálások, amelyeket egy karizmatikus evangelizációs közösségben tapasztaltam meg. Ez a közösség fontos állomás volt a hivatásválasztásomban. Aluljárókban, nehezebb terepeken, a Rákóczi téren evangelizáltunk. Képes voltam elutazni Bajára, Győrbe csak azért, hogy két napon keresztül evangelizáljak. Elég volt három kérdést feltenni, és az emberek őszintén, mindenféle kontroll nélkül kiöntötték a szívüket, és ehhez még csak habitus sem kellett.

Menjetek ti az emberekhez! – mondja Tokodi László

– Ez élő példa arra, hogy evangelizálni nemcsak a papoknak kell, hanem minden megkeresztelt embernek.

– Az embereknek hiányzik, hogy valaki végre megkérdezze tőlük, hol tart az életük, hogy vannak, mi az, ami bántja őket, mit gondolnak Istenről, stb. És akkor rögtön jönnek a gyermekkori emlékek, a hozott, szerzett lelki sérülések, az Egyház okozta sebek… A kereső emberek – akik még nem találtak Istenre – szeretik megosztani fájó gondolataikat egy olyan emberrel, aki része az Egyháznak. Bár akkor még civil voltam, de katolikus, és az Egyház egyik tagja.

„Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28,19) Jézus nem azt mondta, hogy álljatok ide, vagy menjetek be a templomba, és majd jönnek az emberek csak úgy maguktól. Menjetek ti az emberekhez! – így szólított fel bennünket.

– Jézus felszólítására válaszként fel kell tennünk a kérdést: Hogyan evangelizálok? Talán azt gondoljuk, elég, ha csak jók vagyunk, és az evangelizálás a papok dolga.

– VI. Pál azt mondja, nagyon fontos az élet tanúságtétele, de nem szabad elhagyni a szót. Manapság – domonkos lévén – ez a vesszőparipám. Az a baj, hogy az emberek félnek megszólítani a másik embert. Mitől félünk? Attól, hogy kritikát kapunk? Hogy bár keresztény vagyok, mégsem élek úgy, ahogyan a hitem azt megkívánná? Senki nem tökéletes, mindannyian törekszünk a jóra. Nem kell félni, hitelesen be kell vállalni a hibáinkat is, és akkor látják a keresők, hogy mi sem vagyunk szentek, nem kell szégyellniük magukat előttünk.

– Mindenki alkalmas erre?

– Akinek van szája, az alkalmas. Tegyük fel magunknak a kérdést: Hány embert szólítottunk meg az életünkben ezzel a céllal?

A cikk a Magyar Kurir „A szó emberei” sorozatának negyedik része alapján készült.
Fotók: Magyar Kurir

A nagyböjt újabb elhatározásokat és lemondásokat hoz sokunk életében. Mégis vannak dolgok, amiket érdemes szem előtt tartani, mielőtt meghozzuk a döntésünket. Mindenki másképp böjtöl. Nem csak az ételekről való lemondás jelenthet böjtöt számunkra. A böjt nem azért van, hogy sanyargassuk magunkat, hanem azért, hogy jobban oda tudjunk figyelni arra, ami igazán fontos. Ezek figyelembevételével vizsgálunk három dolgot, ami nem visz előre bennünket lelkileg.

Nagyböjt, mint teljesítmény

Ha nagyon szigorú böjtöt tartunk, egy idő után már elveszíti a lényegét és arra koncentrálunk, hogy meg tudjuk csinálni, végig tudjuk vinni. Néhány testvérünkön látható, hogy már nem a lelki fejlődés és a lemondás van a fókuszban, hanem az, hogy „ÉN meg tudom csinálni”. Már az imádságban is el-el téved, mert az válik fontossá, hogy végig tudja csinálni, amit elhatározott. A böjtben nagyon fontos az imádság, és az irgalmasság cselekedetei. A háromlábú széket úgy állíthatjuk fel, hogy: böjt, imádság és adakozás. Az adakozás nem minden esetben anyagi javak megosztását jelenti. Jelenthet elfogadást, segítséget, őszinte szeretetet egyaránt.

Szélsőségek

Szélsőségek, mégpedig a család, vagy a körülöttünk élők rovására. A nagyböjt időszakában különösen kell figyelnünk embertársainkra is. Ha szélsőségekig lemondunk dolgokról, az már a körülöttünk élők számára is sokszor lemondást jelent. Figyeljünk szeretteinkre! Ne okozzon másnak megbotránkozást a hitében az, amit mi vállalunk. Ne kényszerítsünk másokat böjtölésre a mi lemondásunkkal! Egy egyszerű példa; hogy lemondok a főtt ételekről, emiatt nem főzök otthon. A család, ha közösen hozza ezt az elhatározást, nem sérül. Ha családfőként egyedül hozom a döntést, az nem azt jelenti, hogy nem gondoskodom a házam népéről. Ilyen példa a filmnézés is. Ha úgy döntök, hogy nagyböjtben nem nézek filmeket, vagy akár egyáltalán nem nézek tévét, ne kényszerítsem a családomat, hogy jelenlétemben nélkülözzék a televízió használatát!

Kompenzálás

Bizony sokunkkal előfordul, hogy az egyikről lemondok, de a másikat emiatt eltúlzom. Itt sokszor a függőségek is szerepet játszanak. Az ételekről lemondok, de azt az időt, amíg ennék, valamilyen élvezettel töltöm ki. Lehet ez internetezés, játék, alkohol, dohányzás, stb. A nagyböjti lemondás maradjon lemondás, és ne sorrendcsere! Akkor vagyunk igazán jó helyen, ha a böjtünk idején ezeket az időket több imádsággal, több tevékeny szeretettel töltjük ki.

Vizsgáljuk át, hogy milyen a mi böjtünk, és mi hoz igazán változást az életünkben! Válasszunk olyan lemondást, ami épít! Imádkozzunk és szeretettel töltsük meg otthonainkat!