Vannak olyan írások, amelyekhez képtelenség előszót írni. Meuwissen Lídia Lelle szeretett kollégánk és barátunk megrendítő sorokkal búcsúzik meg nem született gyermekétől. A 777 csapatának minden tagja osztozik fájdalmában, imáinkban és gondolatainkban Lídiával és családjával vagyunk.
Itt ülök a kórházban. Körülöttem várandós nők, akik arra várnak, hogy újra láthassák gyermeküket az ultrahangon. És itt vagyok én, aki már nem láthatja gyermekét, és csak arra vár, hogy “kiszedjék ami még bent maradt”.
Drága Gyermekem, annyira sajnálom, hogy így történt. Annyira vártam, hogy az életem része legyél, és annyira csodálatos volt amikor megálmodtam, hogy a szívem alatt vagy, amit aztán egy teszt is megerősített. Attól a naptól fogva úgy éreztem, hogy minden álmom valóra vált. Beszéltem hozzád, énekeltem neked, és már elkezdtem tervezgetni, hogy hogyan alakítjuk ki a te kis kuckódat a lakásban. Apukád is sokat beszélt hozzád és mindenkinek, még a sarki pékség eladóinak is elújságolta, hogy már Te is az életünk része vagy. Pár hét múlva már láthattam is, ahogy dobog a szíved.
Aztán pár hét múlva már nem dobogott… Semmihez sem tudom hasonlítani a fájdalmat amit akkor apukáddal éreztünk. Nem tudtuk hogy kezeljük, hogy a legnagyobb kincsünk, Te, már nem vagy velünk.
Az emberek sokféleképpen reagáltak. Voltak, akik azt mondták, hogy ez természetes. És bár tudom, hogy sok nő éli át szintén a vetélés fájdalmát, de én mégsem éreztem semmi természeteset abban, hogy az első gyermeket ilyen hamar elvesztem. Azt is mondták, hogy ne aggódjak, majd lesz gyerekem. De őket sem értem, hiszen már van gyermekem: Te. Természetesen remélem, hogy lesznek testvéreid, de az első gyermekem, Te már csak a mennyből figyelsz minket, és Te tettél engem anyukává.
Tudod, most egy olyan országban élünk apukáddal, – Lengyelországban – ahol nagyon sok szó esik az olyan gyermekek életének kioltásától, mint amilyen te voltál: a még méhben élő gyerekekről. Sokan a házak ablakain vagy maszkokon, plakátokon hirdetik egy piros villámmal, hogy ők úgy gondolják, joga van bárkinek is dönteni a méhen belüli életek sorsáról.A kórházba jövet is sok helyen láttam ezt a jelet, és nem tudtam megállni, hogy ne sírjam el magam. Elképesztő fájdalmat okoz a tudat, hogy míg én bármit megadnék, hogy a szíved a szívem alatt dobogjon, addig mindenhol az jön velem szembe, hogy mások inkább kioltanák az ő szívük alatti szív dobogását. Nem is tudják, mennyi fájdalmat okoznak.. fájdalmat annak az ártatlan életnek, akinek kikaparják a dobogó szívét, és fájdalmat nekem, és a hozzám hasonló anyáknak, akiknek a szívük törik össze amiért gyermekük szíve megszűnt dobogni.
Fáj, hogy meghaltál. Fáj, hogy amíg hivatásszerűen az magzati életért harcolok, a saját magzatomat nem tudtam megmenteni. Fáj, hogy sosem láthattam az arcodat és sosem foghattalak a kezembe. Fáj, hogy nem tudom, neked fájt e a halálod, és fáj, hogy abban a pillanatban én nem tudtam mi történik veled, hiszen minden jel nélkül történt.
Fáj, hogy így alakult, de remélem most egy boldog helyen vagy, és remélem egyszer majd átölelhetlek, és a füledbe súghatom: nagyon szeretlek.
Meuwissen Lídia Lelle
Forrás: 777 blog
