örökbefogadás - szülők
Blog, Tanúságtételek

Egy különleges örökbefogadás – “A legjobb, ami történhetett velünk”

Kórház, szülészet. A vér szerinti anya közvetlenül a kisfiú világrahozatala után elcsigázottan, mégis mosolygósan így fogadta őket a kórházban: “Ez a baba nektek született!”. Íme, Nagy Attila és felesége, Nagyné Tóth Mónika mesébe illő története Danival – örökbefogadás.

A nappali igazi gyerekbirodalom. Játékok az asztalon, a dobozokban, a kanapén, a földön. Itt ugrál Dani, aki láthatóan nagyon vagány és huncut kisfiú, érkezésünkkor azonban hirtelen visszahúzódóvá, félénkké válik. De csak egy ideig. Pár perc után feloldódik, ahogy egy három és fél éves gyerek esetében ez így is van rendjén. Szépen eljátszik egyedül: kiegyensúlyozott, életvidám kölyök, odavan a lovakért, az építőjátékokért és a zenéért – önfeledten dudorászik a tágas, világos szobában. Kedélyesen hallgatja a felnőttek beszélgetését, bár az utóbbi időben, édesanyja szerint azt nem szereti hallani, hogy ő egy másik néni pocakjából született…

– Dani most kezdte az óvodát – meséli Mónika. – Egyetlen problémája van vele, hogy nincs ott anya. Az óvó nénikért rajong, a dadus néniért szintén, a játékok nagyon tetszenek neki, csak anya hiányával nehéz megküzdenie. Annyira egymásra hangolódtunk az első néhány együtt töltött évben, hogy megviselt bennünket az óvodakezdés és az ezzel párhuzamos, munkába való visszaállás.

A helyzet nem átok!

Valóban idilli a kép, ahogy a család összebújik egy puszira, egy ölelésre. Ahogy mondják, a jóistennek köszönhetően irigylésre méltó a harmónia, de sokat kellett várniuk ezekre az önfeledt pillanatokra. Attila és Mónika 2010-ben ismerkedtek meg. Mint utólag ráébredtek, valószínűleg korábban már többször találkozhattak lelki gyakorlatokon, de csak azután kezdtek el közösen gondolkodni a jövőről, miután rendszeressé váltak a találkozásaik. Hamar kiderült, hogy menthetetlenül egymással képzelik el az életüket: a lánykérésre fél év múlva került sor, bő egy év múlva pedig már össze is házasodtak.

– Kezdettől fogva nyitottak voltunk a gyermekáldásra, meghoztuk a korosztályunknak megfelelő fontos és felelős döntéseket, de évekig hiába vártunk – emlékszik vissza Attila. – Türelmesek voltunk, jártunk orvosi vizsgálatokra, abban viszont megállapodtunk, hogy a lombikprogramban nem szeretnénk részt venni. Végül 2015-ben jelentkeztünk az örökbefogadásra, elkészült a pszichológiai és az orvosi vizsgálat, a környezettanulmány, illetve elvégeztük a tanfolyamot. Ezáltal nagyon sok olyan pluszt kaptunk, amire nem is gondoltam volna. Minden apró részletre felkészítettek bennünket az örökbefogadás kapcsán.

– Miután megszereztük a szükséges papírokat, éltük tovább az életünket – idézi fel a várakozás éveit Mónika. – Fontosnak tartottuk, hogy nem akarunk megkeseredett, elkedvetlenedett emberek lenni, mert a leendő gyermekünknek sem lenne ideális ilyen körülmények közé érkezni. Dolgoztunk, gyerekeket táboroztattunk, volt hat keresztgyerekünk, élveztük az életet kettesben is. Bennünk volt a gyermek utáni vágy, és voltak ugyan rosszabb pillanatok, de alapvetően azt az időszakot is szerettük. Az esketőatyánk azt mondta: a helyzet nem átok. Ez annyira végigkísérte az életünket, hogy azóta is sűrűn emlegetjük.

örökbefogadás - szülők

A megismerkedés – örökbefogadás, örökbe adó

– Az egyik barátnőm négy örökbefogadott gyermekkel él Zala megyében, általa ismertünk meg egy kelet-magyarországi kismamát, aki krízisben volt, de esélyt akart adni születendő gyermekének egy boldog életre – meséli az édesanya. – Volt már kettő csöppsége nagyon kicsi korkülönbséggel, a harmadikat nem tudta vállalni, de szeretett volna neki szép jövőt biztosítani. Megoldásként az örökbefogadás merült fel. Elkezdtünk beszélgetni, majd találkoztunk. Szimpatikusak voltunk neki, mert a személyes találkozó után írt egy üzenetet, hogy nagyon megnyugodott és mindenképpen nekünk szeretné adni a babáját. Rendszeresen írt a kicsiről, a vizsgálatok eredményeiről, érezhetően fontos volt számára, hogy szép, egészséges kisbabát hozzon a világra.

Mónikáék olyan izgalomban élhették meg az utolsó néhány napot, mintha a hagyományos értelemben vett szülésre készültek volna, így ebben is komoly szerepet tulajdonítanak az isteni gondviselésnek.

– Mentünk volna aludni, amikor csörgött a telefonom, hogy kezdődik a szülés, induljunk a kórházba – mesélik a különleges történetet. – Robogtunk az autópályán, szakadt az eső és mentünk „szülni”. Igazán extra élmény volt, de félúton végül kaptunk egy üzenetet, hogy a baba meggondolta magát. Visszafordultunk és hazajöttünk, de kegyelemnek éltük meg, hogy ezt is megtapasztalhattuk. Tényleg olyan volt, mintha az én pocakomban lett volna a kisfiunk.

A nagy találkozás – örökbefogadás

– Aztán május 4-én, a névnapomon jött az üzenet, hogy induljunk, mert most tényleg elindul a baba is – mosolyog Mónika. – Ahogy beértünk a kórházba, jött szembe a folyosón a szülészorvos és egyből kérdezte: „Önök fogadnák örökbe a babát? Olyan szépeket mesélt önökről az anyuka!” A vér szerinti anya ugyan azt szerette volna, hogy bent legyek a szülésnél, de szerettük volna meghagyni számára azt a szabadságot, hogy az újszülöttet megpillantva még az utolsó pillanatban is meggondolhassa magát. Tízperces volt Dani, amikor bementem hozzá. Azt éreztem, hogy ezt a babát csak akkor foghatom meg, ha a biológiai anya odaadja a kezembe. Biztosan nagyon fáradt lehetett, de mosolygott és azzal fogadott: „De jó, hogy itt vagy, nézd, milyen szép és egészséges! Ez a baba nektek született!”

A Dániel nevet már Attila és Mónika választotta a kisfiúnak, majd a szülők hat nappal később az életet adó anyával együtt keresték fel a területileg illetékes gyámhivatalt, ahol minden szükséges papírmunkát elvégeztek, megtörtént az ideiglenes hatályú elhelyezés. Akkor még gyámként viselték gondját a fiuknak, hat héttel később viszont a hivatalos eljárást követően végérvényesen is egy család lettek, megtörtént az örökbefogadás.

– Sokan elítélik az örökbe adó szülőket – jelenti ki a házaspár. – Pedig mennyivel nehezebb döntés örökbe adni, ezáltal boldog feltételeket teremteni a gyermeknek, mint hagyni, hogy bekerüljön a gyermekgondozó rendszerbe, nevelőszülőhöz, esetleg gyermekotthonba, kezdetben látogatni, majd fokozatosan magára hagyni! Ez az időszak számtalan sérülést okoz a gyermeknek. Esetünkben az anya nagyon bölcsen viselkedett, úgy fogalmazott: „Akkor tudom én ezt elengedni, és úgy tudtok ti szülővé válni, ha nem tartjuk a kapcsolatot…” Azóta sem történt közöttünk üzenetváltás.

Örökbefogadás után

Jöhet a kistestvér!

– Nagyon hálásak vagyunk a jóistennek, hogy Danit idepottyantotta hozzánk – mondja Attila. – Szerencsések vagyunk, mert az elejétől kezdve átalussza az éjszakákat, egészséges, okos, szófogadó gyerek. Az életünkben nagyon erős a zene szerepe, a feleségem énekel, én pedig billentyűs hangszereken játszom. Egyre jobban körvonalazódik, hogy Dani is nagyon muzikális, állandóan dúdolgat, énekel, az óvodában dalospacsirtának hívják. Meg azt is szokták mondani, hogy ez a fiú tiszta anyja. Ilyenkor csak nagyokat mosolygunk.

– Azt olvastuk, az örökbefogadás után a gyerekek azt a génállományt kezdik el használni, ami a leginkább hasonlít a szüleikre, úgy gondoljuk, ez lehet a magyarázat – jelenti ki Mónika. – Dani a legjobb, ami történhetett velünk. Babakora óta meséljük neki a születéstörténetét, kéthetes kora óta együtt járunk az egyházi közösségbe és most már együtt várjuk, hogy megérkezzen a kistestvére. Dani azt szokta mondani, hogy az ő tesója már az angyalkáknál van és hamarosan érkezni fog! Jöjjön csak, türelemmel várjuk!

Forrás: csalad.hu

növekedés facsemete
Blog, Tanúságtételek

Robbanásszerű növekedés

Interjú egy igazi evangelizátorral, akinek nem számok jelentik a növekedés célját.

A minap sikerült telefonvégre kapnom valakit, aki végre az evangelizáció mélységeiről beszélt, hasonló gondolatokkal élve, mint azt OIKOS kurzusunk is tanítja. A neve elhallgatását kérő testvérünk egy protestáns felekezetnél tanulta az evangelizáció rejtelmeit, majd katolikus gyökereihez visszatérve, egy városi plébánián igyekszik mindezt életre váltani.

Hogyan kerültél kapcsolatba az evangelizációval?

Jómagam egy kis protestáns egyházban tértem meg huszonéves koromban. Nem szakadtam el a katolikus gyökerektől, a neveltetésem és a családom mind buzgó katolikus alapokon nyugszik. Mégis volt egy rövid időszak, amikor egy biblia-körre hívtak és mire kiderült, hogy ez egy másik felekezethez tartozik, már elindult bennem egy virágzás, melynek a gyümölcsét megvártam. Ebben a felekezetben két fontos alap volt, a Szentírás és az evangelizáció. Megdöbbentő tapasztalatot szereztem arról, hogy katolikusként mennyire nem ismertem az Igét. Emellett nem is hallottam az evangelizáció szót a plébánián, ahol felnevelkedtem. Családokra alapozott közösség volt, nem hívtunk másokat. Lassan belterjessé vált és nem is láttuk szükségét mások meghívásának.

Sokan törekednek rá, hogy nagy rendezvényeket tartva indulnak az evangelizáció útján, de én Péter pünkösdi beszéde után csak néhány esetről hallottam, ahol ez többet hozott, mint a személyes megszólítás.

A nagy rendezvények után legtöbben lemorzsolódnak és csak néhány testvér marad közülük közösségben. Ők is legtöbbször nehezen élik meg a beilleszkedés és a növekedés időszakát. Ebben a protestáns gyülekezetben azt láttam, hogy kiemelt szerepet töltenek be azok, akik újonnan érkeznek. Hozzájuk igazítják a találkozások tematikáját. A templomban külön szól hozzájuk is a pásztor, hogy kapjanak személyesen is útravaló gondolatokat. A biblia-kör olyan alkalom volt, ahol a gyülekezet legtöbb tagja jelen volt. Kis csoportokban beszéltük meg az igerészt, de közösen hallgattuk meg a csoportokban született gondolatokat. Katolikus vonalon csak kis töredéke jelenik meg a vasárnap templomba látogatóknak a hétköznapi eseményeken. Így kerültem közéjük és itt tanultam meg, hogy az evangelizáció a személyes istenkapcsolat mellett a legfontosabb részt tölti be az életemnek.

Mint állítottad, nem vagy híve a tömeges evangelizációnak. Mitől lesz robbanásszerű a növekedés?

A tömegrendezvények után csak kevesen maradnak valósan az egyházban. Nincs személyes kapcsolatuk, a papoknak nincs idejük mindenkit egyenként kísérni. Így a tömeges evangelizáció csak egy fellángolást hoz, de az érintett magára marad. A lángok hamar kialszanak és jön újra a keresés, de már máshol talán. Ha személyesen szólítunk meg valakit, kötődik hozzánk a kezdeti fellángolás után is. Van kitől kérdezni, van kivel elindulni a közösség felé, ahol felemelő társakra, elakadásaiban pedig segítségre lelhet. A robbanásszerű növekedést az okozza, hogy akit így hívnak Jézushoz, olyan lökést kap, amit nem tud magában tartani. Meghív másokat, akiket már ő kísér. Ha mindenki csak egyetlen embert hívna meg, piramisjátékhoz hasonlóan egyre többen és többen kapcsolódnának be az evangelizáció művébe. A befogadó közösségek is megsokszorozódnak ilyenkor. Ez indukálja a növekedés emelkedését. A második lépcső után már rohamosan fejlődik a „közösségek közössége”, tehát a plébánia Szent II. János Pál szavai szerint.

növekedés magok

Van befogadó közösség, ahova integráljátok az érdeklődőket. Hogyan éritek el, hogy nem felhígul, hanem növekszik a létszám és a mélység?

A robbanásszerű növekedés nem azt jelenti, hogy ma meghívnak, holnap én hívok mást és egy hét alatt már tömegek keresik a helyüket. Az evangelizáció sokszor hónapokba, vagy akár évekbe telik, mire valaki igent mond. Igent csak akkor mondhat, ha szólunk hozzá, meghívjuk. Jó tudni, hogy az evangelizáció tényleges útja először csendben történik. Csak akkor beszélünk, ha kérdeznek. Addig csak megmutatjuk, hogy az evangélium miként él a mindennapokban. Ehhez nekünk kell megváltozni, tanítványként élni. Szeretni Jézust, és szeretni embertársainkat. Egy ilyen életforma már önmagában meghívást hordoz, mert csábító. Ha eljutunk a kíváncsiságig, akkor kezdünk beszélni. Nem az evangéliummal győzködjük, hanem a Krisztussal megélt, személyes kapcsolatunkról beszélünk. Számomra ez az evangelizáció.

A felhígulás ellen az véd bennünket, hogy a kis létszámú közösségek mindig az új testvér tempójában haladnak.

Együtt növekednek a hitben, Krisztus követésében. A tematikát is hozzájuk igazítják, segítve ezzel a beilleszkedést. Az evangelizáció tempója miatt figyelünk arra, hogy addig nem érkezik a közösségbe új testvér, amíg az utolsó fel nem zárkózik a „középmezőnyhöz”. Így nem fordul elő olyan, hogy egy kiscsoportban többségbe kerülnek a frissen meghívottak. Ha túl sok új jelentkező adódik, várólistát állítanak fel és marad a személyes kísérés állapotában. Ebben az időszakban már a közösség imádkozik értük minden alkalommal, de még nem fogadja be.

Kirívó esetek mindenhol előfordulnak. Hogyan orvosoljátok a nézeteltéréseket?

Ritka, hogy komoly nézeteltérések történnének. Előfordul, hogy áthelyezzük másik közösségbe, ha meghatározó konfliktushelyzet alakul ki. Ilyenre eddig a tíz éves tapasztalatomban egyetlen egyszer került sor, de meggyőződésem, hogy gyökerében lehetett volna segíteni, csak későn került vezetői megbeszélésen előhozatalra. Ha időben be tudunk avatkozni, nincs szükség „felsőbb intézkedésre”.

növekedés facsemete

Merre tovább a növekedés és a munka terén?

Amíg minden elérhető embert meg nem szólítunk, nem lehet szó pihenésről. Természetesen mindenkinek van szüksége kikapcsolódásra és töltődésre, de hátradőlni nincs idő. A kikapcsolódás, nyaralás megengedett, de ekkor sem téveszthetjük szem elől az aktuálisan kísért testvéreket és az imádságnak is folyamatosnak kell maradnia. Mindezt mégsem nevezhetném munkának. Inkább küldetés, ami egy pillanatra sem hanyagolható. Az evangelizáció az egész egyház küldetése. Az egyházat mi alkotjuk, ezáltal a mi küldetésünkké is válik. A dicsőség Istené, mert tőle kapjuk a talentumokat és az erőt is…

abortusz után
Blog, Tanúságtételek

Egy férfi tanúságtétele abortusz után

„Csak egy sötét nagy titok lett az egészből, amit nagyon mélyre elástam a szívemben” Egy férfi mély tanúságtétele az abortusz eltitkolt következményeiről...

Az abortusz előtt

Húszéves fiú voltam, amikor megtudtam, hogy a barátnőm valószínűleg terhes. Elmentünk valahova, azt sem tudtam igazából, hova, ahol ingyenes terhességi tesztet hirdettek. Fogalmam sem volt róla, hogy ez egy olyan hely, ahol abortuszokat végeznek. Megtudtuk, hogy a barátnőm valóban terhes. Úrrá lett rajtunk a sokk, a hitetlenkedés.

Nagyon óvatosan állítom, mert nem vagyok biztos benne, hogy a szüleim ezt nyíltan így fogalmazták meg, de én úgy emlékszem, hogy azt mondták nekem korábban: „Nehogy teherbe ejts egy lányt, mert ha megteszed, akkor az apádnak el kell hagynia az egyházi szolgálatát!”. Ezt az üzenetet hallottam, hordoztam magamban, és ez hatalmas félelmet okozott bennem. Mit tettem? Nem elég, hogy a magunk életét tönkretettem, még apának is el kell hagynia a szolgálatát. Nagyon ismert, kiterjedt házassággondozó szolgálata volt apámnak, Gary Smalley-nek hívták. Ez ott mind egyszerre megjelent a fejemben – akkor valaki belépett, és azt mondta, hogy ő meg tudja oldani az egészet.

Számomra a tragédia ebben az, hogy amikor nagyon egyedül éreztük magunkat, amikor nagyon féltünk, nem volt egy pillanatunk sem, hogy egy lépést hátralépjünk, és más perspektívából nézzünk rá a dolgokra. Nem volt mellettünk senki, aki azt mondta volna, hogy minden meg fog oldódni. Emlékszem, ott ültem a váróban, balról volt egy nagy akvárium, s valami zenét játszottak a hangszóróból. Nem tudom a számok címét, de még ma is, ha meghallom ezeket a zeneszámokat, fizikai tüneteim lesznek, rosszul leszek.

Amikor az emberek azt mondják, hogy a méhben az ott „csak egy szövetdarab”, „semmi komoly”, különösen, hogy én vagyok a férfi, nem az én testemről van szó – ez akkora hazugság! 30 éve történt, és még mindig fáj.

Az abortusz következményei

És még ma is úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna.

Nagyon mélyre kerültem. Szégyelltem és gyávának éreztem magam. Csődöt mondtam. Egy 20 éves keresztény férfi, aki arról álmodott, hogy egyszer majd lelkész lesz… Ott, abban a pillanatban éreztem, hogy ennek mindenkorra vége. Elkövettem a megbocsáthatatlan bűnt. Nem is tudtam lelkésznek menni, másik hivatást választottam emiatt. És nem volt mellettem senki, akivel átbeszélhettem volna ezt az egészet, az apám, egy mentor vagy egy lelkész, nem volt mellettem senki, aki azt mondta volna, hogy Isten szeret téged, megbocsát neked, menj, kérj segítséget, menj el szakemberhez. Senki nem volt. Úgyhogy csak egy sötét nagy titok lett az egészből, amit nagyon mélyre elástam a szívemben, és megtanultam vele élni. Aztán eljutottam egy pontra, amikor már olyan nehéz volt ezzel a tudattal együtt élni, hogy azt éreztem, így nem is lehet. A legszomorúbb az volt, hogy ennyire egyedül voltam.

Évekkel később találkoztam a mostani feleségemmel. Megtudtam, hogy az ő szülőanyja el akarta vetetni a gyermekét, aki most a feleségem, és már úton volt az abortuszklinika felé, amikor egy ismerős nő megállította, és mondta neki, hogy ne csinálja. „Tudom, hogy kiraknak a házadból”, mondta neki, „de akkor gyere, és lakj velem!” El lehet képzelni, hogy ezek után a feleségem milyen elhivatottan küzdött az abortusz ellen. Úgyhogy amikor udvaroltam neki, sokszor mondta, hogy „el sem hiszed, milyen emberek vannak… Milyen ember az, aki elveteti a gyerekét! Pláne, ha keresztény!” Ott ültem, néztem ki a fejemből, cikáztak bennem a gondolatok: itt ez a lány, aki nekem nagyon tetszik, de nem hiszem, hogy meg fog nekem bocsátani, ha megtudja rólam az igazságot. Soha nem fogom elfelejteni azt a beszélgetést.

„Tudod”, mondtam, „amikor arról beszélsz, hogy milyen emberek vannak, hogy nem fogod őket sosem megérteni, hogy nem tudsz nekik megbocsátani – rólam beszélsz.”

Megtanultam, hogyan tartsam meg magamnak ezt a titkomat, és a végén már nagyon jól tudtam titkot tartani. Megtanultam, hogy kivágjam magamból azt a részt, és úgy érezzem, hogy nem is tudom, ki az az ember, aki azt tette – az nem én vagyok!

Van kiút, van gyógyulás

Ám Isten hűségesen megőrzött engem. 20 évvel ezelőtt épp autót vezettem, rádiót hallgattam, kapcsolgattam a különböző adók között, amikor egyszer csak meghallottam, hogy egy nő az abortuszáról mesél. Arról beszélt, hogy hosszan imádkozott, és végül Isten megmutatta neki, hogy milyen nemű az a gyermeke, akit elvetetett. „Micsoda?”, kérdeztem. „Ez lehetséges? Ilyen nincs.” Hazamentem, és elmondtam Erinnek, a feleségemnek. Neki nagyon tetszett, és javasolta, hogy kezdjünk imádkozni ezért. Hosszú időszakot töltöttünk imádkozással. „Istenem”, mondtam, „nagyon szeretném tudni, hogy kisfiú volt-e vagy kislány”.

És sosem fogom elfelejteni, felébredtem az éjszaka közepén egy nagyon élénk álomból. Álmomban egy kicsi fiút láttam Jézus ölében ülni. Azt hiszem, ő volt az én kisfiam. Ez a kép gyógyító erejűnek bizonyult, mert számomra az abortusz feldolgozásához vezető út egyik része az volt, hogy valóságossá váljon a kisfiam. Korábban mindig csak titok volt, és mindig nagyon szégyelltem. Ez által a tapasztalat által viszont… A nevemet adtam neki, és Erinnel egy kis temetést rendeztünk… Ez is gyógyító hatású volt! Már nem volt az árnyékban, nem volt elrejtve. Valóságossá vált. Valóságosan a részemmé vált.

De nagyon sok munkámba került, és nehéz út volt.

Nem vagyok egy naplóíró típus, bár most úgy tűnik. Ez adott életet a fiamnak. A fiam ezeken a lapokon létezik. Az a jó hír, hogy Isten az, akinek mondja magát, aki elküldte a Fiát, hogy meggyógyítsa a megtört szívűeket. Ez így történt az én életemben. Valamikor majd a fiammal tölthetem az örök életet.

Bizonyára van most valaki, aki ezt nézi, és épp ezen gondolkodik, ezt a döntést fontolgatja, és megpróbálja kitalálni, merre induljon tovább az életében.

Azt szeretném neki üzenni, hogy nem tudom, mit mondanak neked mások, de ez a döntés veled marad a hátralevő életedben. Elkísér ez a döntés.

Segítség, ha már túl vagy az abortuszon

Imádkozom érted, és remélem, hogy megtalálod azt az erőt és bátorságot, amivel másmilyen döntést hozhatsz, mint én. Bármit megtennék, hogy visszamehessek az időben, és másmilyen döntést hozhassak.

Az abortusz sebeinek gyógyítására lelkigyakorlatokat szervezünk. Férfiak, párok, nők jelentkezését is szeretettel várjuk!

A cikk Greg Smalley videós tanúságtételének szövege és magyar fordítása alapján készült.
Forrás: KÉPMÁS

Vetesse el - Sarah és férje
Blog, Tanúságtételek

Vetesse el, és kezdje elölről

,,Vetesse el, és kezdje elölről” – orvosi javaslat ellenére tartotta meg kisbabáját a népszerű influenszer

Őszintén vallott második gyermeke betegségéről a népszerű ausztrál influenszer, aki várandósságának második trimeszterében van. „Vetesse el és kezdje elölről” – szólt az orvos tanácsa. A baba betegsége sokkolta a házaspárt, akik keresztény hitükbe kapaszkodva tudtak mégis igent mondani gyermekük életére. 

A csak keresztnevén ismert Sarah évek óta osztja meg YouTube-on és a közösségi média különböző felületein fitnesztanácsait, edzésrendjét, étrendjét. Vidám és őszinte személyisége hatalmas követői bázist toborzott össze számára, YouTube-csatornáját több, mint másfél millióan követik. Az ausztrál influenszer népszerűsége abban is mérhető, hogy évek óta sikeresen működik együtt különféle márkákkal. Több sportruha-kollekciója is megjelent már, és rendszeresen dob a piacra különféle étrend-kiegészítőket, adalékanyag-mentes rágcsálnivalókat. 

Sarah sosem titkolta, hogy keresztény, bár csatornáján ez mellékes témaként jelenik meg, életének természetes részeként. Egy nemrég megjelent videóban azonban többet is megtudhatunk a világszerte ismert influenszer hitéről. Könnyek között mesélte el, hogy második gyermekének – kivel jelenleg várandós – egészségügyi problémái vannak, és valószínűleg sosem élhet majd teljes életet. 

Sokkoló hír

A probléma olyan súlyos, hogy az orvosok azt javasolták: vetesse el a gyermeket.

„Vetesse el és kezdje elölről” – szólt az orvos tanácsa Sarah elmondása szerint. Az édesanyát valósággal sokkolta a hír, nem tudta elképzelni, hogy ilyesmi vele megtörténhet.

„Nem gondoltam, hogy bármi probléma lenne a tesztek eredményével. Imádkoztunk is a gyermekért, minden úgy történt, ahogyan annak lennie kellett” – mesélte Sarah videójában

A házaspár nehéz időszaknak nézett elébe. Nem tudták, mitévők legyenek, amikor megkapták a lesújtó eredményt gyermekük állapotáról – melyről további részleteket nem szerettek volna megosztani a nagyvilággal, ezzel is gyermeküket védve.

Az eredmények

„Amikor olyasmin mész keresztül, amire sosem gondoltál volna, az olyan, mintha álmodnál” – Mesélte Sarah, aki az első vizsgálat eredményei után valósággal sokkot kapott.

„Az egész lakásunk dicsőítő zenéktől zengett és állandóan a baba gyógyulásáért imádkoztam. Azokban a hetekben felváltva olvastam a Bibliát és a különböző orvosi kutatásokat erről a betegségről. Azt hittem, hogy mi leszünk az az 1%, ahol az első vizsgálatok tévedtek és a második vizsgálat ki fogja mutatni, hogy a gyermek egészséges” – mesélte Sarah. 

„Nagyon pozitívan mentem el a második vizsgálat után a megbeszélésre az orvossal. Tudtam, hogy ez Isten terve, ő a mi babánk és szeretni fogjuk, bármi is történjen. Az orvos azonban azt mondta: mindenképpen azt javaslom Önnek, hogy fejezze be, és kezdje elölről”. Sarah lefagyott, nem értette az orvos javaslatát, aki elmagyarázta neki, hogy a saját érdekében az lenne a legjobb, ha elvetetné a babát. 

„Számomra ez nem így működik.

Nem tudok csak úgy megállni és újrakezdeni.

De ez a mondat belefészkelte magát a gondolataimba és nem tudtam szabadulni tőle. Voltak napok, amikor csak erre tudtam gondolni, hiszen ezt egy orvos mondta, akinek ez a szakterülete. Ha ő így gondolja, akkor tényleg el kéne vetetnem a babámat?” – tépelődött magában Sarah, aki még azzal is vádolta magát, hogy talán önzőség lenne tőle egy beteg babát világra hozni.

„Soha nem éreztem még ekkora nyomás alatt magamat” – mesélte Sarah, aki már a családtagjainak könyörgött, hogy döntsenek helyette, mert ő nem akar. „Rengeteget imádkoztam és jelért könyörögtem Istennek, hogy mit tegyek. A testemnek egy porcikája sem érezte helyesnek azt, hogy elvetessem a gyermekemet” – mondta Sarah, aki kiemelte, hogy ebben a videóban nem szeretné elítélni azokat a nőket, akik mégis megteszik ezt. 

Vetesse el helyett: teljes békességben

„Nagyon sok apró pillanat vezetett el odáig, hogy itt vagyunk most, 19 hetes terhesen, teljes békességben. Az egyik ilyen pillanat egy imacsoporthoz köthető, melyben a barátnőimmel vagyunk benne.

Ha szoktál imádkozni, akkor lehet, hogy már te is megtapasztaltad azt, hogy érzed Isten jelenlétét. Egyszer csak tudtam és éreztem, hogy a fiammal minden rendben lesz, őt nekünk tervezték”

– mondta Sarah, aki bevallotta, hogy még a Bibliában is keresett szakaszokat, amelyek esetleg arra biztatják, hogy vetesse el a babát. Azonban semmi hasonlót nem talált, helyette csak azok a szakaszok jöttek szembe vele, mint például a Jeremiás 1,5: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek” vagy a 139. Zsoltárból: „Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében”.

A fiatal influenszer ezek után lelkileg is megerősödött döntésében és tudta, hogy mennyire különleges gyermeke, akinek biztonsága érdekében mindent meg fog tenni. Rengeteg utánajárás és szakértői beszélgetések után a házaspár abban is megerősödött, hogy gyermeküknek lehetősége lesz arra, hogy a megfelelő gondoskodásnak és odafigyelésnek köszönhetően egészséges és boldog életet tudjon élni. 

Forrás: 777blog

Gyermek elvesztése után
Blog, Tanúságtételek

3 év, 4 várandósság, 5 gyermek elvesztése…

Gyöngyi története igazi mélységeket mutat meg: csalódást, kételyeket, elbizonytalanodást, várakozást… És mégis, vannak benne magasságok is: változás, épülés, bizalom, kitartás.
Példamutató és nagyon szép tanúságtétel következik gyermek elvesztése kapcsán.

Lassan 10 éve élek párkapcsolatban és majdnem 7 éve házasságban. Kislányként meg fiatalként is úgy gondoltam, hogy ha az ember megtalálja az ideális társat, akkor boldogan élnek míg meg nem halnak, születnek sorban a gyerekek, béke és boldogság van otthon. Nagyon hamar rájöttem, hogy ez nem így működik…

Kiderült, hogy a férjem már egyáltalán nem az a férfi, akihez hozzámentem és én sem vagyok már az, aki 7 éve voltam menyasszonyként. Folyamatosan változunk külön-külön és együtt is.

Négy várandósággal 5 gyermeket veszítettünk el közel 3 év alatt, és azóta sem született gyermekünk. Mindegyik vetélés alapjaiban rázta meg a személyiségünket, a házasságunkat és a hitünket is. Minden alkalommal darabjaimra estem szét és újra össze kellett raknom magamat, negyedszer is felállni és menni tovább. És hogy ez hogy sikerült?

Minden vetélésemkor valami más téma került elő. Eleinte a felnőtté válásomban segítettek talán. Maximálisan támaszkodtam a férjemre, örültem, hogy mi megvagyunk egymásnak, ha a gyermekünk meg is halt éppen.

A második gyermek elvesztése (17 hetes magzat) után munkahelyet váltottam, illetve megvettük a házunkat, amit nagyon szeretünk, és nagy álmunk volt. Ez adott egy löketet a váltáshoz, változáshoz.

Az utolsó vetélés igaz, “csak” 8 hetes volt, de 10 hetesen derült ki, hogy nem élnek (ikrek voltak). Ismét műtét… nagyon megviselt. Itt kérdőjeleződött meg a hitem, két napig úgy gondoltam, hogy nem tehet ilyet velünk Isten, aki Jó.

Aztán rájöttem, hogy a hitem nélkül csak lógok a levegőben, szükségem van az Úrra, még ha most nehéz is. Vitatkoztam vele, elmondtam, hogy mennyire csalódott vagyok.

Nagyon kemény kérdések, kételyek fogalmazódtak meg bennünk, megkérdőjeleződött a házasságunk is. Lehet, hogy nem jól mentem férjhez…  Vajon tényleg nekünk kellett-e összeházasodni, mi van, ha mástól már lenne gyerekünk külön-külön. Egyáltalán: hogy tehet ilyet velünk az Isten, aki Jó…? Hogy lehet, hogy nem lehetek édesanya, amikor kicsi koromtól fogva ez a vágyam? Talán mégse ez az utam?

Valószínűleg ezektől a kételyektől helyeződik új alapokra mind a hitem mind a házasságunk. 

Kiút keresése

Gyurival együtt voltunk vetélős lelkigyakorlaton is. Nagyon jó volt, hogy 1 hétvégét csak ezekre a sebeinkre szánhattunk, jó volt együtt megélni, Jézus elé vinni a fájdalmunkat. Sorstársakkal találkoztunk, nagyon mély kapcsolatok, barátságok szövődtek, amik azóta is tartanak. Sokat jelentünk egymásnak, imádkozunk együtt, egymásért.

Eljutottam Medjugorjéba is, óriási élmény volt a Szűzanya közelében lenni. Hárman voltunk ott gyermektelen asszonyok, és határozottan éreztük és érezzük azóta is, hogy a Szűzanya velünk van, odafigyel ránk, sorsunk alakulására. 
Mivel nem jött a gyermekáldás, volt időnk befejezni a kéktúrát a férjemmel, nagyon tanulságos és hasznos volt. Felért egy párterápiával. 7 évig tartott, 98%-ban kettesben túráztuk végig. 

Megoldás a gyermek elvesztése ellen?

Hallottunk a NaPro technológiáról is. Eleinte igencsak szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban. Egy újabb módszer, amit az egyház támogat, biztos nem árt, de hogy nem használ, az is tuti! Aztán meg kellett győződjek az ellenkezőjéről.

Igenis tudományosan alátámasztott, nagyon korszerű, mindenekelőtt az élet és a nő védelme mellett áll, maximálisan individuális terápia.
Két hónapja tanuljuk a táblázatvezetést, hamarosan orvoshoz is eljutunk. Már annyi helyről hallottam, hogy muszáj volt megnéznem közelebbről a témát, és Isten áldásának tartom ezt a módszert, ezt a hozzáállást. Eddig csak tapogatózást tapasztaltam az orvosoktól, hogy ezt is meg lehet próbálni, meg azt is, meg ilyenkor ezt szoktuk adni… Itt a NaPro-ban pedig személyesen engem néz az orvos, az én ciklusomból indul ki.

Következtetés

Ha gyermek elvesztése nem történik meg velünk, most nem azok lennénk, akik vagyunk, nem tartanánk itt, ahol most vagyunk. Jobb lett az életünk a gyermekeink által. A férjem, aki viccesen hithű ateistának vallotta magát, amikor megismerkedtünk, legutóbb egy kérdőívben kereszténynek titulálta magát, és minden este együtt imádkozunk. Sokkal szorosabb köztünk a kötelék, mint korábban, nagyobb a béke és az egyetértés otthonunkban. Alapvetően harmonikusabbak vagyunk. Én is egészen más lettem, több az alázat bennem, sokkal szabadabbnak és boldogabbnak érzem magam, mint korábban. Jóval többet imádkozom, talán már nemcsak vasárnap 10-11-ig vagyok keresztény.

Biztos, hogy így vezet el az Úr arra az útra, amit nekünk kijelölt, de azért néha azt gondolom, talán kisebb tragédiákkal is sikerült volna. Vagy nem. Nem tudom.
De legalább már nem sírok, amikor erről beszélek!

Lelkigyakorlatot szervezünk olyan párok, nők részére, akik vetélés, abortusz, vagy halva születés miatt veszítették el gyermeküket.

Ne félj, nem ítéllek el plakát

Készült a 777 blog cikkje alapján.

hitelesnek lenni kávézóban
Blog, Tanúságtételek

Hitelesnek lenni

Előzmények, beszélgetés

Amikor az Úr előtt imában összegeztem egy-két tapasztalatot, amellyel szembesültem az elmúlt héten, akkor ezt a mondatot kaptam: „Hitelesnek lenni”. Ez az, ami minden szavunkat, elgondolásunkat megpecsételi. Hogy mire kaptam ezt a felismerést az Istentől, azt a következőkben részletezem.

Szombat este egy munkatársammal úgy döntöttünk, hogy beülünk egy viszonylag nyugodt légkörű helyre beszélgetni. Volt is miről, hiszen kissé különbözik a világnézetünk, amely egyszerre áldás és átok. Átok azért, mert az előítélet és a kétség ott lebeg a kommunikáció csatornájában; áldás azért, mivel előre nem tudjuk, hogy mi is sül ki az egészből.

Ő tudta, hogy a papságra készülök, én pedig azt, hogy ő nem, innentől kezdve jöttek a kérdések, hogy „Miért akarsz pap lenni? Cölibátus? Egyház? Hitelesnek lenni?” stb. Őszintén beszéltem neki arról, hogy milyen utat jártam be a hivatásom jelenlegi alakulásáig, elmondtam neki azt is, hogy a cölibátus vállalása az az egész élet felajánlása Istennek. Szóba került az Egyház jelenlegi helyzete és értelemszerűen a kritikák az intézménnyel szemben. Itt kezdődött a téma igazi kibontása azzal, hogy azt mondtam; az Egyház tagjai bűnös emberek, de szent, mivel Jézus – aki megalapította az Egyházat – maga a szentség. Ebből pedig, jött az a közös megállapítás, hogy Egyházunknak nyitottnak kell lennie. Voltaképp elég nyitott, csak mi teszünk magunk elé védőfalat.

A téma mélyítése, hitelesnek lenni

A téma aztán a filozófia, különösen is az egzisztencializmus irányzata felé terelődött: szót ejtettünk Arthur Schopenhauer-ről és a kezdet, valamint a vég kérdéséről is. Itt jöttem rá az este nagy tanulságára, hogy mindenkinek megvan a saját útja az élet értelmének kérdésére adott válasz keresésében. Ennek a munkatársamnak a bölcselet és a bölcselettudományok nyitják meg az utat Isten kérdéséig. Végső soron morális, erkölcstani témákat is felvetettünk, melynek eredményeképp elmondhattuk, hogy az ember tetteinek és szavainknak szinkronban kell lennie, vagyis hitelesnek kell lennie.

Hogy miként lehetünk hitelesek? Úgy, hogy nem veszünk fel álarcot. Nekünk, keresztényeknek igenis az evangelizáció útján kell, hogy járjunk; nyitott szemmel és szívvel. Meghallgatni és kulturált módon választ adni a kérdésekre, nem pedig támadó módon visszaharapni. Hitelességünk az emberségünk gyökere. A radix latin szó gyökeret jelent, tehát gyökeresen kell változnunk Isten felé; hiszen az Ő útja az egyenesség: az igen legyen igen, a nem pedig nem (Mt 5,39).

A beszélgetés után valami többel tudtunk haza menni. Számomra ajándék volt, hogy egy ilyen „darázsfészek” témájú beszélgetés során önmagamra, önmagam gyengeségeire és hibáira felismerést szerezhettem. Ezért bátorítok minden keresztény testvéremet, hogy merjen kimenni az emberek közé, merjen beszélgetni olyanokkal, akik esetleg teljesen más világnézettel bírnak. Az evangélium ereje képes inkultúrálódni. Gyakran felismerhetővé válik Karl Rahner tanítása az anonim kereszténységről.

Bízom abban, hogy ennek a barátomnak az életében sikerült valamennyit felmutatnom hitünkből, az evangéliumból és természetesen az Istenből származó életből! Merj hitelesnek lenni! Ha Isten ezt velem megtette, hiszem, hogy mások életében is megteszi.

P.D.

kérjetek és kaptok. Kérő kéz.
Blog, Tanúságtételek

Kérjetek és kaptok. (?)

“Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek!”

Ezt mondja Jézus Máté evangéliumának 7. fejezetében. Kérjetek és kaptok. Én kértem, de vajon mit is ad, ha áhítozunk valamire?

Nehézségek, kudarcok

Volt egy munkahelyem, ahol igen rossz körülmények adódtak. Nem volt jó sem a munkaidő, sem az üzlethelyiség, de még az üzletvezető sem értett a szakmához. Őrlődtem, kerestem a kiutat, de mindig visszajutottam a mélypontra. Rengeteget imádkoztam, hogy ki tudjak lépni ebből a mókuskerékből, de nem voltak lehetőségek más munkahelyet találni.

Egyik hétfőn azzal állított be az üzletvezető, hogy várandós lett, és kiírtak pályázatot a pozíciójára. Végiggondolva az üzletben dolgozókat, hamar rájöttem, hogy szakmailag én lennék a legalkalmasabb a pályázatra. A gondolatot tett követte, hamar megírtam, és beadtam az önéletrajzomat és a szükséges dokumentumokat. Imádkoztam tovább, vártam a sikeremet, talán már ittam is előre a medve bőrére. Teltek a hetek, kitartottam az imában. Nem siették el a döntést, de reményeim hamar szertefoszlottak. Ismét sikerült egy olyan kollégát választaniuk, aki nem volt a helyzet magaslatán. Sem szakmailag, sem vezetőként nem volt jó döntés – véleményem szerint.

Rögtön zúgolódni kezdtem, még az imáimban is. Miért mondja Jézus, hogy kérjetek és kaptok, ha nem ez történik? Őrlődtem, de nem találtam megnyugvást. Fájt a kudarc, de az is seb volt bennem, hogy nem változik igazán semmi.

Új élet – kérjetek bátran!

Isten meghallgatja az imát, de azt adja, ami a legjobb neked.

Néhány nap telt csak el az új üzletvezetővel, amikor egyik délelőtt megcsörrent a telefonom. Egy másik cégtől hívtak, hogy tudnak a munkahelykeresésemről, és szeretnének meghallgatni. Hirtelen megváltozott minden. Új munkahely, jobb fizetés, jobb munkakörülmények vártak.

Ekkor vettem észre, hogy sehol nem írja a Szentírás, hogy azt kapod, amit kérsz. Azt írja: “kérjetek és kaptok”. Isten tökéletesen tudja, hogy mire van szükséged. Bátran merj kérni és hidd el, hogy azt fogja adni, amire igazán szükséged van!

Ház, az evangelizáció célja
Blog, Tanúságtételek

Ma is aktuális az evangelizáció

Korábban azt gondoltam, hogy az evangelizáció azon formája, amit az apostolok korában éltek, nem aktuális a mai világban.

Egy képzésen, melyen az evangelizáció útjairól tanultunk, több napot is töltöttünk azzal, hogy pénz, étel, ital nélkül, pusztán egy Biblia és egy testvér segítségével nekiindultunk a városnak, hirdetni az evangéliumot.

Az első nap még kitartottam abban a téveszmémben, hogy a mai ember nem akar másokkal beszélni a hitéről. Azt gondoltam, hogy a megfeszített életvitel – amiben ma élünk – zárkózottá teszi a személyeket.

Nehéz is volt elindulni, és még bonyolultabb megtalálni a hangot, amivel megszólíthatunk másokat. Először csak az utcán állítottunk meg embereket, legtöbbször azzal a gondolattal, hogy Isten személyesen szereti őket. Ahogy oldódott bennem a kétség, becsöngettünk egy-egy házba is. Bizony volt, aki ránk csapta az ajtót, de bőven akadt pozitív tapasztalat is. Útközben imádkoztunk azokért a testvérekért, akiket meg fogunk szólítani.

Mire ebédre került a sor, találtunk olyan házat, ahol behívtak, megvendégeltek bennünket. Nem kaptunk komoly táplálékot, de éppen elegendő volt ahhoz, hogy észrevegyük: Isten gondoskodik rólunk.
Méltó ugyanis a munkás az eledelére” (Mt 10,10)
Továbbindulva, volt, ahol egy kávéval, volt, ahol egy kis süteménnyel kínáltak, de ami igazán elképesztő volt, hogy legtöbben megnyíltak, érdeklődtek, beszélgettek velünk.

Az emberek vágynak Istenre. Sokan nem is tudják mire vágynak, ezért másban keresik a megoldást. Ha jókor érkezel hozzájuk, az evangelizáció célhoz ér. A jó időt pedig úgy tudod előkészíteni, hogy imádkozol azokért, akikhez indulsz.

Az evangelizációhoz nem kell szakértelem, nem kell hittudományi diploma. A hited kell, és az, hogy el tudd mondani a tanúságtételedet. Ha van személyes istenkapcsolatod, csak meg kell fogalmaznod ezt a tanúságtételt.

Isten vár rád. Indulj te is a szőlőjébe munkálkodni! Nem kell becsöngetned sehova. Ott, és akkor evangelizálj, ahol vagy, ahol tevékenykedsz. A munkahelyeden, az iskolában, a boltban, vagy otthon a szomszéddal való beszélgetésben. Isten megáldja a munkádat.

Ha szeretnél többet megtudni, keresd a Szent András Evangelizációs Iskolát, vagy a Joppé Evangelizációs Központ OIKOS kurzusát! Az evangelizáció nem lehetőség, hanem kötelesség és küldetés!