Papság és készület
Blog, Lelkiség

Felemelő szolgálat – Riport a papság és készület gondolataival

Egyházmegyéink ezekben a hetekben várják azoknak a jelentkezését, akik hivatást éreznek a papságra. Az esztergomi Érseki Papnevelő Intézetben jártunk, ahol hat egyházmegye papnövendékei készülnek az Egyház, a közösség szolgálatára. A szemináriumban tett látogatásunk során megismerkedtünk az intézménnyel, ahol azok élnek és tanulnak, akik Isten hívásának követésére tették fel az életüket.

Papság és kispapok. Hol élnek ők, és milyen utat járnak be, amíg eljutnak a pappá szentelésig? Milyen környezet veszi őket körül, és hogyan telnek hétköznapjaik a szemináriumban? Kik és hogyan kísérik őket a tanulmányaik során? A három elöljáró, Kovács Zoltán rektor, Csépányi Gábor spirituális, Fejes Csaba prefektus és hat papnövendék válaszolták meg a kérdéseinket. Ők kalauzoltak bennünket abban a térben, ahol a világtól elvonultan készülnek fel hivatásukra a kispapok. 

Csépányi Gábor spirituális

Csépányi Gáborral a kápolnában beszélgettünk. A spirituális egyúttal az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye hivatásgondozója is. Ő az, aki nyílt napokat szervez a papság iránt érdeklődőknek itt, Esztergomban.

Feladatköréből adódóan is jól látja, hogy az elköteleződés nehézségeivel küzdő korunkban mennyire bizonytalanok vagyunk, milyen nehezen határozzuk el magunkat. „Biztosan jó az a döntés, amit meghozok? Elindulhatok a választott az irányba? Gyakran nem látjuk tisztán, mi a különbség aközött, hogy elköteleződöm, illetve hogy teszek egy lépést az elköteleződés felé. Ha nem teszem meg az előttem álló lépést, akkor soha nem jutok el az elköteleződésig. Márpedig, ha nem döntök, akkor az élet fog dönteni helyettem, és lehet, hogy az a helyzet még nehezebb lesz. Hogy jó irányba indultam el, azt visszajelzések igazolják majd, amelyek a környezetünkből, a szívünkből és az imádságban Istentől érkeznek. Így tudunk tájékozódni és továbblépni. A jó döntéseink nyomán lesz teljes az életünk” – mondja a szeminárium spirituálisa, aki sokakat kísér az elköteleződésük útján. Számtalanszor megtapasztalta már: nincs annál felszabadítóbb, mint mikor valaki abban a hivatásban töltheti az életét, amit neki szánt az Isten.

“A szemináriumba való belépés már elköteleződést jelent a papság felé”

A szemináriumba való belépés már elköteleződést jelent a papság felé, de sokak számára az itt töltött első évek még a hivatástisztázásról is szólnak. Az igen kimondása a diakónussá szenteléskor történik meg véglegesen. Ezt óriási örömként élik meg a növendékek és tanáraik is. A spirituális azon dolgozik, hogy a papságra készülők életében „mindig a fókuszban legyen a meghívó fél, az Úr”. Ezt elősegítendő elmélkedéseket vezet, személyes beszélgetéseket kezdeményez, imamódokat ismertet meg a szeminaristákkal. „Segítek nekik, hogy megtalálják a módját annak, miként tudnak őszintén együtt lenni az Úrral” – mondja. Ehhez azonban a növendék erőfeszítéseire is szükség van. A tanulmányaiban és abban, ahogyan a társaihoz fordul, meg kell mutatkoznia annak, hogy akar és képes is küzdeni a hivatásáért. A szemináriumban mindenkinek van egy, a közösségért végzett szolgálata, amiért felelősséget vállal – teszi hozzá.

Kovács Zoltán rektor

Kovács Zoltán rektor arról beszél, hogyan biztosít a hivatásra való felkészüléshez helyet és megfelelő körülményeket a szeminárium. Az itt eltöltött hat év a szellemi, lelki, pasztorális és közösségi készület ideje. „Ehhez az érési folyamathoz rendezett környezetre, nyugalomra, elkülönített térre van szükség. El kell távolodni az otthontól ahhoz, hogy az ember megtalálja a helyét ebben a világban, megnyíljon a közösségnek, el tudjon mélyedni a tanulmányaiban, és kialakulhasson benne a megfelelő lelki felkészültség is. A növendéknek bizonyos mértékig át kell formálódnia ahhoz, hogy teljesen át tudja adni magát a képzésnek, és közösségformáló erővé válhasson” – teszi hozzá a rektor.

A közös imádság, a szentmise, a szentségimádás a mindennapok része. „A napi spirituális gyakorlatokat együtt végezve, a napirendet a kispapokkal együtt követve érezzük a közösség hullámverését, látjuk az elakadásokat és az örömöket, a növendékek egymáshoz való viszonyát. Így tudjuk rajta tartani a kezünket a társaság ütőerén” – mondja Kovács Zoltán.

Fontos a megszólíthatóság

A rektor számára fontos, hogy megszólítható módon legyen jelen a közösségben. „Jó megállni a lépcsőfordulóban, váltani néhány szót a kispapokkal. Ez segít kialakítani a bizalmi légkört, amire aztán építeni lehet.” Az úgynevezett rektori beszélgetések pedig a növendékekkel való kapcsolattartás kiemelt fórumai, segítenek figyelemmel kísérni a papságra készülők útját, motivációit, fejlődésük alakulását.

Nagyon fontos, hogy a hétköznapok során előkerüljön mindaz, ami foglalkoztatja a kispapokat. Az is lényeges, hogy konkrét példákat tudjunk mutatni nekik, ne csak a tudomány fellegvárából tekintsünk a gyakorlatra”

– fogalmaz.

Fejes Csaba prefektus

A szemináriumban nagy hangsúlyt helyeznek a közösségépítésre is. Az első év az egymással és az intézménnyel való ismerkedésről szól. A közösséggé kovácsolódást segíti, hogy a növendékek többágyas szobákban laknak, saját közösségi termük van, és egy negyedéves szeminarista, a kisduktor segíti a beilleszkedésüket a ház életébe. Ez utóbbihoz hozzátartozik a kirándulás, a sport, a játék, az ünneplés is. Erről is mesél Fejes Csaba prefektus, akinek már a szájmaszkja is elárulja, hogy focirajongó. De nem csak nézni szereti a focit. Ha a járványhelyzet engedi, minden héten játszanak a kispapokkal, illetve szervezői és résztvevői a szemináriumok közötti bajnokságnak is.

A prefektus példaképe Bosco Szent János. Jelen lenni, megszólítani és közösségben élni – az ő pedagógiájának is ezek az alapelvei.

Fontosnak tartja, hogy mindenki számára világos legyen, milyen szempontok szerint neveli a kispapokat. Emellett arra is nagy hangsúlyt helyez, hogy emberileg közel érezzék magukhoz a növendékek, és így folyamatosan segíteni, kísérni tudja őket.   

A gyerekként szerzett tapasztalatai is meghatározóak Fejes Csaba prefektus számára. Öt testvér mellett tanulta az alkalmazkodást, a szüleitől pedig a következetességet, a szavahihetőséget.

A papság előkészületében – a kispapok

Jelenleg hat egyházmegye kispapjai készülnek a papság felé Esztergomban. Látogatásunk során mindegyik egyházmegye képviseletében megszólalt egy-egy növendék.

Hódi Dávid

Hódi Dáviddal, aki a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye kispapja, a díszteremben beszélgettünk, a csocsó-, a biliárd- és a pingpongasztal szomszédságában. A terem színjátszásra is alkalmas, van itt színpadként szolgáló dobogó és lámpák is a világosításhoz.

Dávid másodéves. Kecskeméten, a piaristáknál érettségizett, azután rögtön jelentkezett papnövendéknek. Örült, hogy Esztergomba került, úgy érezte, így a magyar katolicizmus központjában készülhet a hivatására. Bár kezdetben nehézséget jelentett számára az elszakadás az otthonától, sikerült átvészelnie ezeket az időket. Örömmel mesél arról, milyen jól összekovácsolódott az évfolyama. Gyakran kávéznak, beszélgetnek, túráznak együtt, vagy éppen sétálnak egyet a Duna-parton. Meglátogatják egymás egyházmegyéit, kulturális programokon vesznek részt, egy alkalommal még disznóvágás is volt – sorolja az élményeit, holott a pandémia miatt jó ideje ugyancsak korlátozottak a lehetőségeik. Dávidban kiskora óta élt a gondolat, hogy a papság lesz választott hivatása.

Régóta készültem a szemináriumba, tudtam, hogy Isten erre a szolgálatra hív.

Megvolt bennem a bizonyosság, mégis sokat tanultam itt a hivatásommal kapcsolatban, és sok szempontból itt bizonyosodtam meg arról, hogy valóban ez az én utam. Nagy örömet jelentett számomra az első lépcsőfok, amikor tavaly Krisztus király ünnepén beöltöztünk.”

Milkovics Attila

Miklovits Attila az informatikaterem gazdája. Diplomás informatikus, tizenkét évet dolgozott a szakmájában. Most harmadéves, a Pécsi Egyházmegye papnövendéke.

Nem volt könnyű visszaülnöm az iskolapadba, de a szemináriumban rögtön elfogott az érzés, hogy a helyemen vagyok, és késztetést éreztem arra, hogy keressem a közösséget a társaimmal.

Mellbevágó élményt jelentett számomra az első zsolozsmázás, amikor a harmincöt férfi együtt énekelt. Ez nagy lendületet adott. A kápolnába napközben bármikor be lehet térni elcsendesedni, és a napi szentségimádásban is megtalálom ezeket a csendeket.” Attila olyan munkahelyről jött el, ahol baráti viszonyban volt a kollégáival, ma is tartják a kapcsolatot. Gyerekként Pécsen, a pálosok templomában szerezte az első élményeit az Egyházról, rendszeresen ministrált. Később Veszprémben, az egyetemen és Székesfehérváron, a munkahelyén nem kapcsolódott egyházi közösséghez, de hétköznaponként is járt misére. „Belefért az életembe, és fontos volt nekem” – mondja. 

Amikor a munkatársait beavatta a döntésébe, hogy a papság útjára lép, nagyon meglepődtek, de biztatták. „A többségük nem hívő, de megértően, sőt támogatóan fogadták az elhatározásomat. Ez is megerősítő jel volt számomra.”

Kopár Péter

Kopár Péter is harmadéves, ő a Kaposvári Egyházmegye kispapja. A nyílt napon kezdett ismerkedni a szemináriummal. A mikor Csépányi Gábor megkérdezte, ki szeretne jelentkezni, úgy érezte, ha nem mond igent, ha meg sem próbálja, azt egy életre meg fogja bánni. „Az, hogy itt a helyemen vagyok, azóta is meghatározó érzés számomra. Vannak nehezebb időszakok, különösen a vizsgák táján, de a feszültségeket oldani tudja egy beszélgetés, egy ima, egy séta. A tanulásban segítjük egymást, közösen dolgozzuk ki a tételeket, így készülünk. Tudom, milyen fontos, hogy a magamévá tegyem azt a tudást, amivel mások szolgálatára lehetek. Már elsőévesként is megtapasztaltam, milyen kihívást jelent, amikor kérdeznek. Akkor a családtagjaim állítottak hittani kérdések elé, és még nem igazán tudtam mit felelni. Ezért tartom fontosnak a tanulást.”

Péter negyvenkét éves. Több helyen és munkakörben dolgozott már, mielőtt szeminarista lett. Volt ipari alpinista, asztalos, tisztítóberendezéseket gyártó cég munkatársa. Vallását gyakorló családban nőtt fel, de eltávolodott a hitélettől, közösséghez sem tartozott. Az volt a meggyőződése, hogy irányítani tudja az életét, de váratlanul elveszítette a szüleit, a barátnője elhagyta. Depresszióba esett, mígnem egyszer úgy érezte, valami hívja, be kell mennie a templomba, sőt a gyóntatófülkébe is. Békesség, megnyugvás töltötte el, és onnantól kezdve eljárt misére. Egy alkalommal a kántor megkérdezte, nem akar-e kántor vagy pap lenni. Péter nemmel válaszolt, de

idővel egyre biztosabb lett abban, hogy a Jóistennek valami terve van vele, adni akar neki valamit ahelyett, amit veszteségnek, nagy bánatnak élt meg.

Piukovics Dániel

Piukovics Dániellel leendő feladatkörének szolgálati helyén, az elsősök közösségi termében beszélgettünk. A harmadéves növendéket azzal bízták meg, hogy jövőre kisduktor legyen, vagyis az ő feladata lesz az elsőévesek bevezetése a ház életébe. A kispap számára nem jelentett gondot a beilleszkedés, hiszen a családban négy testvér mellett nőtt fel, Budapesten az Országúti ferences templom közösségébe járt, a Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnázium volt az alma matere, és a Regnum tagjaként, illetve vezetőként is tapasztalatot szerzett arról, milyen is közösségben élni.  Hivatástörténetét felidézve arról mesél, milyen sok példaképe volt: olyan életvidám atyák, akik megélték a papság örömét, és sugárzott róluk, hogy a helyükön vannak. Dani a gimnázium utolsó éveiben már egyre inkább érezte, hogy Isten papnak hívja, de „menekülőre fogta”, földrajz–történelem szakra jelentkezett az egyetemre. „Volt bennem egyfajta nyugtalanság. Próbáltam a világban élni, de valami vonzott, másra, többre vágytam, az Istennel való találkozásra.

A velőmig hatolt a vágy, hogy őt szolgálhassam, és békességgel töltött el, amikor végre meghoztam a döntést, hogy pap leszek.”

Tüttő Ágoston

Tüttő Ágoston ötödéves, a Veszprémi Főegyházmegye kispapja, diakónusszentelés előtt áll. Tavaly került Esztergomba, amikor a veszprémi szeminárium működését felfüggesztették. „Szerencsére fel tudtam venni a fonalat, itt jó közösség fogadott. A beilleszkedésben a foci is segített” – mondja.

Ágoston érettségi után rögtön a papság útjára lépett. Családja támogatja őt a hivatásában, örülnek, hogy papnak készül. „Vallásos családból jövök, a gyakori szentmise-látogatás nálunk természetes volt. A hitem elmélyülését segítette a piarista gimnázium is Nagykanizsán.”  Júniusban lesz a diakónusszentelés: „Már látszik a cél, ami egy új út kezdete számomra.

Várom, hogy elkezdhessem a munkát, amire meghívást kaptam”

– fogalmaz.

Dobay Miklós

Dobay Miklós másodéves, a Váci Egyházmegye kispapja. Vele a szeminárium egyik folyosóján kialakított korzón beszélgettünk, ahol a pandémia alatt, a kényszerű bezártság idején is lehetőségük nyílt a szeminaristáknak a találkozásra, a beszélgetésre. Miklós, mielőtt Esztergomba került volna, egy évet az egyházmegyéje előkészítő szemináriumában töltött Kismaroson, a ciszterci nővérek monostorában. „Ez a közösségi kapcsolatok építésére, a lelkiségben való elmélyülésre szánt év olyan volt számomra, mint egy hosszú lelkigyakorlat. Részt vehettünk a plébániai életben, segítettünk a monostori szolgálatokban, és nagy hangsúly került az imaéletre is.”

Miklós a tavaly otthon töltött hónapok után alig várta, hogy visszatérhessen a szemináriumba.

Nagyon fontos nekem a közösség. Összetartó csapat vagyunk,

itt mindig megoszthatom valakivel az élményeimet, az érzéseimet. Nagyon szeretem a közös imádságot, a szentmisét. A szemináriumban én vagyok az egyik orgonista. A jelentkezésem előtt egy rövid ideig egyházzenét tanultam, és örülök, hogy így megmaradt a kapcsolatom zenével.”  

Alig fejezzük be a beszélgetést, már jönnek is érte kispaptársai, mert a hétvégi szertartásra próbálnak. A kertben búcsúzunk a csapattól. Csoportkép is készül, oldott a hangulat. Talán annak a felszabadultságnak vagyunk tanúi, amely a megtalált hivatás öröméből fakad.

A cikk a Magyar Kurir cikke alapján készült.