igazi evangelizáció - kezek
Blog, Lelkiség

Igazi evangelizáció

Mi az igazi evangelizáció?

Michael A. Blume SVD apostoli nuncius 2020 június 26-án, az Opus Dei tagjainak bemutatott szentmisén úgy fogalmazott; „az igazi evangelizáció nem más, mint Krisztus bennetek való életének gyümölcse, hiszen Krisztus kegyelme árad azokból a szívekből, amelyek befogadják Őt”. A Szentlélek segít bennünket, hogy az evangélium hirdetése kapcsán tett erőfeszítéseinkben megtaláljuk és szemléljük Krisztust.

Nem szükséges mély teológiai ismeret a hit továbbadásához. Az evangelizáció alapja, hogy szeressük azokat, akiket megszólítunk. Ha az evangéliumot hirdetjük, a Szentlélek súgja, hogy mit kell mondanunk. (v.ö.: Mk 13,11) Nem csak a bíróságok előtt segít bennünket, hanem minden élethelyzetben, amikor hívjuk Őt.

Pál apostol szerint, akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Ez egy ígéret, de csak akkor, ha valóban Isten fogadott gyermekeiként élünk már itt a világban.

Az Egyház azért létezik, hogy megismertesse Isten országát a világgal. Piergiorgio Perini atya úgy fogalmaz; „az Egyház az evangelizációért létezik. Az az egyház, amelyik nem evangelizál, nem egyház”. Sok testvérünk csak rajtunk keresztül találkozhat az evangélium örömhírével. Nem foszthatjuk meg őket ettől, mert akkor Isten akaratával hadakozunk!

Evangelizáció az életben

Az igazi evangelizáció hitelesség. Megélni mindazt, amit az evangéliumból ismerünk, egyben tanúságtétel a körülöttünk élők számára. Erre a tanúságtételre éhezik a világ. Mindenki keresi Isten örömhírét és mindenki vágyik Isten szeretetére. Ebben egyetlen gát, hogy nem jó helyen keresik a szeretet forrását. Megpróbálják kiélni önmaguk kielégítésével, azzal, hogy másoktól próbálják kicsikarni a szeretet teljességét – amit csak Istentől kaphatnak meg.

igazi evangelizáció - kezek

Mi ennek a szeretetnek egy kicsiny morzsáját hinthetjük rájuk, amit elfogadva találkozhatnak az igazi Szeretettel. „A szeretet, amely Krisztus tanítványaiból sugárzik, felhívja a világ figyelmét arra, hogy az Isten társaságában élt élet szép, logikus, értelmes és igaz”. – fogalmaz Michael A. Blume.

Az igazi evangelizáció abban rejlik, hogy keressük mások társaságát. Ha beérik ez a találkozás, nem törvényeket és hitigazságokat kell mondanunk, hanem szeretni őket. Megélni hitelesen az evangéliumot. Ez a lelkület nélkülözhetetlen, ha másoknak szeretnénk megmutatni az örömhírt. Ismerjük fel másokban Krisztust, és Őt szolgáljuk! Ha így teszünk, biztosan nem tévedünk el hitünk továbbadásának rögös útjain.

cottonbro fotója Pexels

ajtó nyitás
Blog, Lelkiség

Nyitás után is megállhatsz

Lassú nyitás kezdődött. Nyitnak a teraszok, a boltok, elhagyható közterületeken a maszkviselés. Visszatérnek a kézfogások, az ölelések, de ezzel együtt a hajtás, a hétköznapi rohanás is új lendületet kap.

Szilágyi Anna, a 777bolg egyik szerkesztője a következő gondolatokkal segít a nyitás nehézségeiben:

“Az élet folyamatosan változik körülöttünk, de Isten bennünk állandó, stabil pont, akihez bármikor visszatérhetünk.


Most, hogy véget értek a kijárási korlátozások és egyre több helyre lehet menni, egyre több eseményre érkeznek a meghívások, nem csoda, ha gyorsak érzed a váltást. A sok otthonlét és egyformaság után hirtelen mintha mindent be akarnánk pótolni, ami az elmúlt hónapokban elmaradt: jönni-menni, zajt csapni, teraszozni, barátokkal lógni, beülni, jegyet venni, utazni. Ezek mind szép és jó dolgok – persze ésszel, mert a járvány még nem tűnt el teljesen –, de teljesen rendben van az is, ha te még nem akarsz mindent csinálni egyszerre. Nyugodtan vegyél egy mély levegőt, és szelektálj: csak oda menj el, ahova tényleg szeretnél és csak annyi találkozót iktass be, ami nem merít ki teljesen. És ne felejtsük el, hogy továbbra is Isten van az első helyen! Ő volt velünk a járvány és a karanténlét nehézségei alatt, ahogy Ő van velünk a nem is olyan egyszerű visszatérés közepette is.

Jézus a békesség fejedelme és bátran dönthetünk úgy, hogy vele töltünk időt, nem a világgal, ami újra zsongani kezdett!

Nem véletlen, hogy a Covid-időkben kaptunk lehetőséget arra, hogy megálljunk, ránézzünk az életünkre és arra az egy Istenre, akinek a kezébe helyezhetjük azt. Az így megért gyümölcsök pedig maradandók – nem számít, hogyan változnak meg közben a külső körülmények.”

Merre tovább?

Egy diáktól hallottam, hogy mikor a nyitás megtörtént az iskolákban, megdöbbenve látta, hogy milyen sokan vannak. Nem voltak többen, mint a karantén előtt, csak nem a megszokottá vált egyedüllét várta. A sok otthonlét, a közösség hiánya lassan kicsit magányos farkassá tett bennünket. Néha zavaró, hogy ismét alkalmazkodnunk kell másokhoz, zaj van és nem magunk osztjuk be az időnket.

idő nyitás

Ne térjünk vissza a régi kerékvágásba! Ne legyen ugyanaz, mint volt! Ha megszoktuk, hogy Istennel is töltünk egy kis időt, tartsuk meg ezt a szokást! Ha még nem szoktuk meg, vezessük be! Most van lehetőségünk újragondolni az időbeosztást. Ne azt nézzük, hogy a programjaink közé hova fér be az istenkapcsolat! Inkább azt vizsgáljuk, hogy a számunkra szükséges imaidő mellé milyen programok férnek még a napunkba!

Te döntöd el, hogy hogyan tovább. Isten nem fog erőszakoskodni. Neked van Rá szükséged!

Papság és készület
Blog, Lelkiség

Felemelő szolgálat – Riport a papság és készület gondolataival

Egyházmegyéink ezekben a hetekben várják azoknak a jelentkezését, akik hivatást éreznek a papságra. Az esztergomi Érseki Papnevelő Intézetben jártunk, ahol hat egyházmegye papnövendékei készülnek az Egyház, a közösség szolgálatára. A szemináriumban tett látogatásunk során megismerkedtünk az intézménnyel, ahol azok élnek és tanulnak, akik Isten hívásának követésére tették fel az életüket.

Papság és kispapok. Hol élnek ők, és milyen utat járnak be, amíg eljutnak a pappá szentelésig? Milyen környezet veszi őket körül, és hogyan telnek hétköznapjaik a szemináriumban? Kik és hogyan kísérik őket a tanulmányaik során? A három elöljáró, Kovács Zoltán rektor, Csépányi Gábor spirituális, Fejes Csaba prefektus és hat papnövendék válaszolták meg a kérdéseinket. Ők kalauzoltak bennünket abban a térben, ahol a világtól elvonultan készülnek fel hivatásukra a kispapok. 

Csépányi Gábor spirituális

Csépányi Gáborral a kápolnában beszélgettünk. A spirituális egyúttal az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye hivatásgondozója is. Ő az, aki nyílt napokat szervez a papság iránt érdeklődőknek itt, Esztergomban.

Feladatköréből adódóan is jól látja, hogy az elköteleződés nehézségeivel küzdő korunkban mennyire bizonytalanok vagyunk, milyen nehezen határozzuk el magunkat. „Biztosan jó az a döntés, amit meghozok? Elindulhatok a választott az irányba? Gyakran nem látjuk tisztán, mi a különbség aközött, hogy elköteleződöm, illetve hogy teszek egy lépést az elköteleződés felé. Ha nem teszem meg az előttem álló lépést, akkor soha nem jutok el az elköteleződésig. Márpedig, ha nem döntök, akkor az élet fog dönteni helyettem, és lehet, hogy az a helyzet még nehezebb lesz. Hogy jó irányba indultam el, azt visszajelzések igazolják majd, amelyek a környezetünkből, a szívünkből és az imádságban Istentől érkeznek. Így tudunk tájékozódni és továbblépni. A jó döntéseink nyomán lesz teljes az életünk” – mondja a szeminárium spirituálisa, aki sokakat kísér az elköteleződésük útján. Számtalanszor megtapasztalta már: nincs annál felszabadítóbb, mint mikor valaki abban a hivatásban töltheti az életét, amit neki szánt az Isten.

“A szemináriumba való belépés már elköteleződést jelent a papság felé”

A szemináriumba való belépés már elköteleződést jelent a papság felé, de sokak számára az itt töltött első évek még a hivatástisztázásról is szólnak. Az igen kimondása a diakónussá szenteléskor történik meg véglegesen. Ezt óriási örömként élik meg a növendékek és tanáraik is. A spirituális azon dolgozik, hogy a papságra készülők életében „mindig a fókuszban legyen a meghívó fél, az Úr”. Ezt elősegítendő elmélkedéseket vezet, személyes beszélgetéseket kezdeményez, imamódokat ismertet meg a szeminaristákkal. „Segítek nekik, hogy megtalálják a módját annak, miként tudnak őszintén együtt lenni az Úrral” – mondja. Ehhez azonban a növendék erőfeszítéseire is szükség van. A tanulmányaiban és abban, ahogyan a társaihoz fordul, meg kell mutatkoznia annak, hogy akar és képes is küzdeni a hivatásáért. A szemináriumban mindenkinek van egy, a közösségért végzett szolgálata, amiért felelősséget vállal – teszi hozzá.

Kovács Zoltán rektor

Kovács Zoltán rektor arról beszél, hogyan biztosít a hivatásra való felkészüléshez helyet és megfelelő körülményeket a szeminárium. Az itt eltöltött hat év a szellemi, lelki, pasztorális és közösségi készület ideje. „Ehhez az érési folyamathoz rendezett környezetre, nyugalomra, elkülönített térre van szükség. El kell távolodni az otthontól ahhoz, hogy az ember megtalálja a helyét ebben a világban, megnyíljon a közösségnek, el tudjon mélyedni a tanulmányaiban, és kialakulhasson benne a megfelelő lelki felkészültség is. A növendéknek bizonyos mértékig át kell formálódnia ahhoz, hogy teljesen át tudja adni magát a képzésnek, és közösségformáló erővé válhasson” – teszi hozzá a rektor.

A közös imádság, a szentmise, a szentségimádás a mindennapok része. „A napi spirituális gyakorlatokat együtt végezve, a napirendet a kispapokkal együtt követve érezzük a közösség hullámverését, látjuk az elakadásokat és az örömöket, a növendékek egymáshoz való viszonyát. Így tudjuk rajta tartani a kezünket a társaság ütőerén” – mondja Kovács Zoltán.

Fontos a megszólíthatóság

A rektor számára fontos, hogy megszólítható módon legyen jelen a közösségben. „Jó megállni a lépcsőfordulóban, váltani néhány szót a kispapokkal. Ez segít kialakítani a bizalmi légkört, amire aztán építeni lehet.” Az úgynevezett rektori beszélgetések pedig a növendékekkel való kapcsolattartás kiemelt fórumai, segítenek figyelemmel kísérni a papságra készülők útját, motivációit, fejlődésük alakulását.

Nagyon fontos, hogy a hétköznapok során előkerüljön mindaz, ami foglalkoztatja a kispapokat. Az is lényeges, hogy konkrét példákat tudjunk mutatni nekik, ne csak a tudomány fellegvárából tekintsünk a gyakorlatra”

– fogalmaz.

Fejes Csaba prefektus

A szemináriumban nagy hangsúlyt helyeznek a közösségépítésre is. Az első év az egymással és az intézménnyel való ismerkedésről szól. A közösséggé kovácsolódást segíti, hogy a növendékek többágyas szobákban laknak, saját közösségi termük van, és egy negyedéves szeminarista, a kisduktor segíti a beilleszkedésüket a ház életébe. Ez utóbbihoz hozzátartozik a kirándulás, a sport, a játék, az ünneplés is. Erről is mesél Fejes Csaba prefektus, akinek már a szájmaszkja is elárulja, hogy focirajongó. De nem csak nézni szereti a focit. Ha a járványhelyzet engedi, minden héten játszanak a kispapokkal, illetve szervezői és résztvevői a szemináriumok közötti bajnokságnak is.

A prefektus példaképe Bosco Szent János. Jelen lenni, megszólítani és közösségben élni – az ő pedagógiájának is ezek az alapelvei.

Fontosnak tartja, hogy mindenki számára világos legyen, milyen szempontok szerint neveli a kispapokat. Emellett arra is nagy hangsúlyt helyez, hogy emberileg közel érezzék magukhoz a növendékek, és így folyamatosan segíteni, kísérni tudja őket.   

A gyerekként szerzett tapasztalatai is meghatározóak Fejes Csaba prefektus számára. Öt testvér mellett tanulta az alkalmazkodást, a szüleitől pedig a következetességet, a szavahihetőséget.

A papság előkészületében – a kispapok

Jelenleg hat egyházmegye kispapjai készülnek a papság felé Esztergomban. Látogatásunk során mindegyik egyházmegye képviseletében megszólalt egy-egy növendék.

Hódi Dávid

Hódi Dáviddal, aki a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye kispapja, a díszteremben beszélgettünk, a csocsó-, a biliárd- és a pingpongasztal szomszédságában. A terem színjátszásra is alkalmas, van itt színpadként szolgáló dobogó és lámpák is a világosításhoz.

Dávid másodéves. Kecskeméten, a piaristáknál érettségizett, azután rögtön jelentkezett papnövendéknek. Örült, hogy Esztergomba került, úgy érezte, így a magyar katolicizmus központjában készülhet a hivatására. Bár kezdetben nehézséget jelentett számára az elszakadás az otthonától, sikerült átvészelnie ezeket az időket. Örömmel mesél arról, milyen jól összekovácsolódott az évfolyama. Gyakran kávéznak, beszélgetnek, túráznak együtt, vagy éppen sétálnak egyet a Duna-parton. Meglátogatják egymás egyházmegyéit, kulturális programokon vesznek részt, egy alkalommal még disznóvágás is volt – sorolja az élményeit, holott a pandémia miatt jó ideje ugyancsak korlátozottak a lehetőségeik. Dávidban kiskora óta élt a gondolat, hogy a papság lesz választott hivatása.

Régóta készültem a szemináriumba, tudtam, hogy Isten erre a szolgálatra hív.

Megvolt bennem a bizonyosság, mégis sokat tanultam itt a hivatásommal kapcsolatban, és sok szempontból itt bizonyosodtam meg arról, hogy valóban ez az én utam. Nagy örömet jelentett számomra az első lépcsőfok, amikor tavaly Krisztus király ünnepén beöltöztünk.”

Milkovics Attila

Miklovits Attila az informatikaterem gazdája. Diplomás informatikus, tizenkét évet dolgozott a szakmájában. Most harmadéves, a Pécsi Egyházmegye papnövendéke.

Nem volt könnyű visszaülnöm az iskolapadba, de a szemináriumban rögtön elfogott az érzés, hogy a helyemen vagyok, és késztetést éreztem arra, hogy keressem a közösséget a társaimmal.

Mellbevágó élményt jelentett számomra az első zsolozsmázás, amikor a harmincöt férfi együtt énekelt. Ez nagy lendületet adott. A kápolnába napközben bármikor be lehet térni elcsendesedni, és a napi szentségimádásban is megtalálom ezeket a csendeket.” Attila olyan munkahelyről jött el, ahol baráti viszonyban volt a kollégáival, ma is tartják a kapcsolatot. Gyerekként Pécsen, a pálosok templomában szerezte az első élményeit az Egyházról, rendszeresen ministrált. Később Veszprémben, az egyetemen és Székesfehérváron, a munkahelyén nem kapcsolódott egyházi közösséghez, de hétköznaponként is járt misére. „Belefért az életembe, és fontos volt nekem” – mondja. 

Amikor a munkatársait beavatta a döntésébe, hogy a papság útjára lép, nagyon meglepődtek, de biztatták. „A többségük nem hívő, de megértően, sőt támogatóan fogadták az elhatározásomat. Ez is megerősítő jel volt számomra.”

Kopár Péter

Kopár Péter is harmadéves, ő a Kaposvári Egyházmegye kispapja. A nyílt napon kezdett ismerkedni a szemináriummal. A mikor Csépányi Gábor megkérdezte, ki szeretne jelentkezni, úgy érezte, ha nem mond igent, ha meg sem próbálja, azt egy életre meg fogja bánni. „Az, hogy itt a helyemen vagyok, azóta is meghatározó érzés számomra. Vannak nehezebb időszakok, különösen a vizsgák táján, de a feszültségeket oldani tudja egy beszélgetés, egy ima, egy séta. A tanulásban segítjük egymást, közösen dolgozzuk ki a tételeket, így készülünk. Tudom, milyen fontos, hogy a magamévá tegyem azt a tudást, amivel mások szolgálatára lehetek. Már elsőévesként is megtapasztaltam, milyen kihívást jelent, amikor kérdeznek. Akkor a családtagjaim állítottak hittani kérdések elé, és még nem igazán tudtam mit felelni. Ezért tartom fontosnak a tanulást.”

Péter negyvenkét éves. Több helyen és munkakörben dolgozott már, mielőtt szeminarista lett. Volt ipari alpinista, asztalos, tisztítóberendezéseket gyártó cég munkatársa. Vallását gyakorló családban nőtt fel, de eltávolodott a hitélettől, közösséghez sem tartozott. Az volt a meggyőződése, hogy irányítani tudja az életét, de váratlanul elveszítette a szüleit, a barátnője elhagyta. Depresszióba esett, mígnem egyszer úgy érezte, valami hívja, be kell mennie a templomba, sőt a gyóntatófülkébe is. Békesség, megnyugvás töltötte el, és onnantól kezdve eljárt misére. Egy alkalommal a kántor megkérdezte, nem akar-e kántor vagy pap lenni. Péter nemmel válaszolt, de

idővel egyre biztosabb lett abban, hogy a Jóistennek valami terve van vele, adni akar neki valamit ahelyett, amit veszteségnek, nagy bánatnak élt meg.

Piukovics Dániel

Piukovics Dániellel leendő feladatkörének szolgálati helyén, az elsősök közösségi termében beszélgettünk. A harmadéves növendéket azzal bízták meg, hogy jövőre kisduktor legyen, vagyis az ő feladata lesz az elsőévesek bevezetése a ház életébe. A kispap számára nem jelentett gondot a beilleszkedés, hiszen a családban négy testvér mellett nőtt fel, Budapesten az Országúti ferences templom közösségébe járt, a Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnázium volt az alma matere, és a Regnum tagjaként, illetve vezetőként is tapasztalatot szerzett arról, milyen is közösségben élni.  Hivatástörténetét felidézve arról mesél, milyen sok példaképe volt: olyan életvidám atyák, akik megélték a papság örömét, és sugárzott róluk, hogy a helyükön vannak. Dani a gimnázium utolsó éveiben már egyre inkább érezte, hogy Isten papnak hívja, de „menekülőre fogta”, földrajz–történelem szakra jelentkezett az egyetemre. „Volt bennem egyfajta nyugtalanság. Próbáltam a világban élni, de valami vonzott, másra, többre vágytam, az Istennel való találkozásra.

A velőmig hatolt a vágy, hogy őt szolgálhassam, és békességgel töltött el, amikor végre meghoztam a döntést, hogy pap leszek.”

Tüttő Ágoston

Tüttő Ágoston ötödéves, a Veszprémi Főegyházmegye kispapja, diakónusszentelés előtt áll. Tavaly került Esztergomba, amikor a veszprémi szeminárium működését felfüggesztették. „Szerencsére fel tudtam venni a fonalat, itt jó közösség fogadott. A beilleszkedésben a foci is segített” – mondja.

Ágoston érettségi után rögtön a papság útjára lépett. Családja támogatja őt a hivatásában, örülnek, hogy papnak készül. „Vallásos családból jövök, a gyakori szentmise-látogatás nálunk természetes volt. A hitem elmélyülését segítette a piarista gimnázium is Nagykanizsán.”  Júniusban lesz a diakónusszentelés: „Már látszik a cél, ami egy új út kezdete számomra.

Várom, hogy elkezdhessem a munkát, amire meghívást kaptam”

– fogalmaz.

Dobay Miklós

Dobay Miklós másodéves, a Váci Egyházmegye kispapja. Vele a szeminárium egyik folyosóján kialakított korzón beszélgettünk, ahol a pandémia alatt, a kényszerű bezártság idején is lehetőségük nyílt a szeminaristáknak a találkozásra, a beszélgetésre. Miklós, mielőtt Esztergomba került volna, egy évet az egyházmegyéje előkészítő szemináriumában töltött Kismaroson, a ciszterci nővérek monostorában. „Ez a közösségi kapcsolatok építésére, a lelkiségben való elmélyülésre szánt év olyan volt számomra, mint egy hosszú lelkigyakorlat. Részt vehettünk a plébániai életben, segítettünk a monostori szolgálatokban, és nagy hangsúly került az imaéletre is.”

Miklós a tavaly otthon töltött hónapok után alig várta, hogy visszatérhessen a szemináriumba.

Nagyon fontos nekem a közösség. Összetartó csapat vagyunk,

itt mindig megoszthatom valakivel az élményeimet, az érzéseimet. Nagyon szeretem a közös imádságot, a szentmisét. A szemináriumban én vagyok az egyik orgonista. A jelentkezésem előtt egy rövid ideig egyházzenét tanultam, és örülök, hogy így megmaradt a kapcsolatom zenével.”  

Alig fejezzük be a beszélgetést, már jönnek is érte kispaptársai, mert a hétvégi szertartásra próbálnak. A kertben búcsúzunk a csapattól. Csoportkép is készül, oldott a hangulat. Talán annak a felszabadultságnak vagyunk tanúi, amely a megtalált hivatás öröméből fakad.

A cikk a Magyar Kurir cikke alapján készült.

Tokodi László beszél
Blog, Lelkiség

Tokodi László és a 21. századi evangelizálás

Tokodi László OP atya személye a szélesebb nyilvánosság számára is ismerős lehet: ő a Szólj be a papnak! kezdeményezés egyik arca és alapító tagja, illetve a Prédikátorok vlog szerkesztőjeként is találkozhatunk a nevével.

Gyakran keveredik kocsmai beszélgetésekbe, előfordult, hogy a debreceni fiatalok halloweeni jelmeznek nézték a habitusát, s az így kialakult vidám párbeszéd több óráig tartó beszélgetésbe torkollott. A domonkos szerzetes habitusában is könnyen megszólítható, bár van, hogy az ellenkezőjét tapasztalja: a szentendrei HÉV-en például a kalauz is kikerülte.

Tokodi László és a megszólíthatóság

– Érdekes módon a pap, a szerzetes iránti tisztelet megmaradt az emberekben, az utcán például másként tekintenek rá, mint egy civil emberre, figyelik, összesúgnak a háta mögött.

– A Campus Fesztivál rendszeres résztvevője a „Szólj be a papnak” evangelizáció. Egyik alkalommal fiatalok szórakoztak a habitusommal, szintén valamiféle jelmeznek nézve azt, nem hitték el, hogy szerzetes pap vagyok, és amikor megmutattam a papi igazolványomat, nem győztek elnézést kérni, megváltozott a viselkedésük, az arcszínük, elszégyellték magukat. Nyilván ez is egy jó kiindulópont volt egy nagy beszélgetésre.

Egy pap megszólíthatóságát nem a kora határozza meg. Kerényi Lajos atya 92 éves, és rajonganak érte a fiatalok, szót ért velük. Az emberek főleg közvetlenséget várnak el a papoktól. Találkoztam olyan fiatalokkal, akiknek már elegük volt a katolikusságból, nyilván azért, mert nem ismerik, mert még nem beszélgettek olyan pappal, akinek fel tudnák tenni kérdéseiket. A „Szólj be a papnak” egyes alkalmaira is nehezen találnak olyan lelkipásztort, aki vállalná ezt a fajta kommunikációt. Fontos lenne tudatosítanunk magunkban, hogy az emberek az élet hétköznapi dolgaihoz várnak segítséget.

A módszerek

– Sokan feltesszük a kérdést, hogyan érhetjük el jobban a keresőket, hol fut zsákutcába a kommunikációnk.

– Aquinói Szent Tamás a pogányoktól is vett át módszereket. Nem félt a könyveik olvasásától és attól, hogy párbeszédbe elegyedjen velük. Mert ami jó és igaz, azt fel tudta használni. Sokszor eretnekektől idézett. Véleményem szerint nem helyes az, ha kizárjuk az egész világot, és csak katolikus gondolkodóktól idézünk vagy kizárólag a saját berkeinken belül mozgunk. Gyakran előfordul, hogy mi egyből elítélünk valamit, mert ellenkezik az elveinkkel, pedig lehet benne jó és igaz is. (…)

– Ha megvan a módszer, akkor már csak bátorságra, nyitottságra van szükségünk, hogy megszólítsunk és megszólíthatókká váljunk…

– „Emeljétek fel szemeteket, és nézzétek meg a szántóföldeket: már megértek az aratásra” (Jn 4,35). Ha körbenézünk, láthatjuk, hogy már csak aratni kell, de ehhez munkások szükségesek. Én elmegyek a templom falain kívül is a peremekig. Ez a fajta irányultságom még az építőmérnöki egyetemi éveim alatt vált előttem is ismertté. A legmeghatározóbbak voltak azok az evangelizálások, amelyeket egy karizmatikus evangelizációs közösségben tapasztaltam meg. Ez a közösség fontos állomás volt a hivatásválasztásomban. Aluljárókban, nehezebb terepeken, a Rákóczi téren evangelizáltunk. Képes voltam elutazni Bajára, Győrbe csak azért, hogy két napon keresztül evangelizáljak. Elég volt három kérdést feltenni, és az emberek őszintén, mindenféle kontroll nélkül kiöntötték a szívüket, és ehhez még csak habitus sem kellett.

Menjetek ti az emberekhez! – mondja Tokodi László

– Ez élő példa arra, hogy evangelizálni nemcsak a papoknak kell, hanem minden megkeresztelt embernek.

– Az embereknek hiányzik, hogy valaki végre megkérdezze tőlük, hol tart az életük, hogy vannak, mi az, ami bántja őket, mit gondolnak Istenről, stb. És akkor rögtön jönnek a gyermekkori emlékek, a hozott, szerzett lelki sérülések, az Egyház okozta sebek… A kereső emberek – akik még nem találtak Istenre – szeretik megosztani fájó gondolataikat egy olyan emberrel, aki része az Egyháznak. Bár akkor még civil voltam, de katolikus, és az Egyház egyik tagja.

„Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28,19) Jézus nem azt mondta, hogy álljatok ide, vagy menjetek be a templomba, és majd jönnek az emberek csak úgy maguktól. Menjetek ti az emberekhez! – így szólított fel bennünket.

– Jézus felszólítására válaszként fel kell tennünk a kérdést: Hogyan evangelizálok? Talán azt gondoljuk, elég, ha csak jók vagyunk, és az evangelizálás a papok dolga.

– VI. Pál azt mondja, nagyon fontos az élet tanúságtétele, de nem szabad elhagyni a szót. Manapság – domonkos lévén – ez a vesszőparipám. Az a baj, hogy az emberek félnek megszólítani a másik embert. Mitől félünk? Attól, hogy kritikát kapunk? Hogy bár keresztény vagyok, mégsem élek úgy, ahogyan a hitem azt megkívánná? Senki nem tökéletes, mindannyian törekszünk a jóra. Nem kell félni, hitelesen be kell vállalni a hibáinkat is, és akkor látják a keresők, hogy mi sem vagyunk szentek, nem kell szégyellniük magukat előttünk.

– Mindenki alkalmas erre?

– Akinek van szája, az alkalmas. Tegyük fel magunknak a kérdést: Hány embert szólítottunk meg az életünkben ezzel a céllal?

A cikk a Magyar Kurir “A szó emberei” sorozatának negyedik része alapján készült.
Fotók: Magyar Kurir

nagyböjt étkezőasztal
Blog, Lelkiség

Három dolog, amit ne tegyél a nagyböjt időszakában

A nagyböjt újabb elhatározásokat és lemondásokat hoz sokunk életében. Mégis vannak dolgok, amiket érdemes szem előtt tartani, mielőtt meghozzuk a döntésünket. Mindenki másképp böjtöl. Nem csak az ételekről való lemondás jelenthet böjtöt számunkra. A böjt nem azért van, hogy sanyargassuk magunkat, hanem azért, hogy jobban oda tudjunk figyelni arra, ami igazán fontos. Ezek figyelembevételével vizsgálunk három dolgot, ami nem visz előre bennünket lelkileg.

Nagyböjt, mint teljesítmény

Ha nagyon szigorú böjtöt tartunk, egy idő után már elveszíti a lényegét és arra koncentrálunk, hogy meg tudjuk csinálni, végig tudjuk vinni. Néhány testvérünkön látható, hogy már nem a lelki fejlődés és a lemondás van a fókuszban, hanem az, hogy “ÉN meg tudom csinálni”. Már az imádságban is el-el téved, mert az válik fontossá, hogy végig tudja csinálni, amit elhatározott. A böjtben nagyon fontos az imádság, és az irgalmasság cselekedetei. A háromlábú széket úgy állíthatjuk fel, hogy: böjt, imádság és adakozás. Az adakozás nem minden esetben anyagi javak megosztását jelenti. Jelenthet elfogadást, segítséget, őszinte szeretetet egyaránt.

Szélsőségek

Szélsőségek, mégpedig a család, vagy a körülöttünk élők rovására. A nagyböjt időszakában különösen kell figyelnünk embertársainkra is. Ha szélsőségekig lemondunk dolgokról, az már a körülöttünk élők számára is sokszor lemondást jelent. Figyeljünk szeretteinkre! Ne okozzon másnak megbotránkozást a hitében az, amit mi vállalunk. Ne kényszerítsünk másokat böjtölésre a mi lemondásunkkal! Egy egyszerű példa; hogy lemondok a főtt ételekről, emiatt nem főzök otthon. A család, ha közösen hozza ezt az elhatározást, nem sérül. Ha családfőként egyedül hozom a döntést, az nem azt jelenti, hogy nem gondoskodom a házam népéről. Ilyen példa a filmnézés is. Ha úgy döntök, hogy nagyböjtben nem nézek filmeket, vagy akár egyáltalán nem nézek tévét, ne kényszerítsem a családomat, hogy jelenlétemben nélkülözzék a televízió használatát!

Kompenzálás

Bizony sokunkkal előfordul, hogy az egyikről lemondok, de a másikat emiatt eltúlzom. Itt sokszor a függőségek is szerepet játszanak. Az ételekről lemondok, de azt az időt, amíg ennék, valamilyen élvezettel töltöm ki. Lehet ez internetezés, játék, alkohol, dohányzás, stb. A nagyböjti lemondás maradjon lemondás, és ne sorrendcsere! Akkor vagyunk igazán jó helyen, ha a böjtünk idején ezeket az időket több imádsággal, több tevékeny szeretettel töltjük ki.

Vizsgáljuk át, hogy milyen a mi böjtünk, és mi hoz igazán változást az életünkben! Válasszunk olyan lemondást, ami épít! Imádkozzunk és szeretettel töltsük meg otthonainkat!

Blog, Lelkiség

Vidd hírül!

menj el testvéreimhez, és vidd nekik hírül… (Jn 20,17b)

Mária Magdolna eleget tett az Úr kérésének. Elvitte a hírt a tanítványokhoz.
Jézus hozzánk is szól ebben a mondatban (menj el testvéreimhez, és vidd nekik hírül). Minket is arra kér, hogy vigyük hírül, amit megtapasztaltunk Vele, amit kaptunk Tőle. Szinte minden nap találhatunk az életünkben olyan eseményeket, amik nem véletlenek. Olyanokat, amiket szinte csak azzal magyarázhatunk, hogy Isten van jelen az életünkben és támogat minket.

…vigyük ezeket hírül! Meséljük el, hogy mi történt és hogyan! Tegyük hozzá, hogy azt gondoljuk, Isten segített minket!

Ezzel tanúságot tettünk és segítettünk a másiknak, hogy ő is figyelje az életét. Lehet, hogy nem fog kitörő katarzist kiváltani azonnal nála. De lehetőséget adtunk a Szentléleknek, hogy belépjen az életébe itt és most. És ha nem most, lehet, hogy csak néhány hét, hónap, vagy esetleg év múlva jut eszébe, hogy mit mondtunk neki egy hasonló esemény kapcsán…

Mi csak eszközök vagyunk. Ne akarjuk learatni a termést! Tegyünk tanúságot, és higgyük el, hogy Isten dolgozik a háttérben! Imádkozzunk nap, mint nap, hogy kapjunk olyan helyzeteket, ahol beszélhetünk a hitünkről! (menj el testvéreimhez, és vidd nekik hírül) Vegyük a bátorságot, és higgyük el, hogy a “nevünk föl van írva“(Lk 10,20 alapján)

Ha szeretnél minél többet megtudni, hogyan tedd jól mindezt, és milyen eszközeid vannak, OIKOS kurzusunk segítséget ad.

Isten áldja szolgálataitokat!

Blog, Lelkiség

Kilenc ok az imádságra

Ne az okokat keressük elsősorban az imádságra, hanem kezdjünk el imádkozni! Az imádság segít változni.

Hogy miért van okunk az imádságra? Először is azért, mert Isten kapcsolatban akar lenni velünk. Hogy miből tudhatjuk ezt? Abból, hogy imádkozni akarunk. Az imádság vágya azt jelzi, hogy Isten olyan lénynek alkotott minket, akiben megvan a vágy a vele való találkozásra. Az imádság vágya Istentől ered, mert Isten úgy von közel magához, hogy késztetést ébreszt bennünk a hozzá való közelségre. Ha imádkozni akarunk, az annak a jele, hogy Isten hív minket.

Másodsorban azért imádkozunk, mert kapcsolatban akarunk lenni Istennel. Ez magától értetődőnek tűnhet, de fontos tudatosítanunk, hogy azért imádkozunk, mert mélyebb egységbe akarunk kerülni Istennel.

Harmadszor: nélkülözhetetlen, hogy imádkozzunk. Bizonyos értelemben lehetetlen, hogy ne imádkozzunk, mert az imádság valamilyen formája szerves része az emberi létezésnek.

Negyedszer azért imádkozunk, mert nehézségeink vannak. És hogy is ne kérnénk segítséget a Teremtőnktől?

Ötödsorban azért, mert az imádság segít. Ha nem imádkozunk, lelkileg „kijövünk a formából”, eltunyulunk, nem leszünk hálásak, könnyen ingerlékennyé és szétszórttá válunk, elfelejtjük, hogy Istentől függünk, s ezért a félelem is könnyebben úrrá lesz rajtunk. Ha nem imádkozunk, észrevesszük, hogy elveszítjük belső egyensúlyunkat.

Az imádság hatodik oka, hogy ilyenkor le tudjuk tenni lelki terheinket, ha szomorúak vagy dühösek vagyunk. Ha elmondjuk a gondjainkat Istennek, már nem is érezzük magunkat annyira magányosnak. Legalább Isten tudja, hogyan érezzük magunkat.

Hetedsorban azért imádkozunk, mert így magasztalni tudjuk Istent. A hívő ember talán eltöpreng azon, hogyan tudja legjobban kimutatni a háláját. Loyolai Szent Ignác szerint a szeretetnek ugyan inkább cselekedetekben, mintsem szavakban kell megnyilvánulnia, de azért nem árt, ha szavakkal is köszönetet mondunk Istennek.

Az imádság azonban nem magányos cselekvés, ezért az imádság nyolcadik oka, hogy szolidárisak és közösségben tudjunk lenni másokkal. Ha imádkozunk, kapcsolatban vagyunk azokkal, akik szintén imádkoznak: mindenkivel szerte a világon. És azokkal is, akik a múltban felemelték szívüket és értelmüket Istenhez.

Végül azért imádkozunk, mert át akarunk alakulni, meg akarunk változni. „Segíts, Istenem, hogy jobb ember legyek” – így hangozhatna az átalakulás imája.

Ez a rövid felsorolás természetesen nem teljes. Ahány ember, annyi oka lehet az imádságra. Sokféle okunk lehet tehát rá, de a legfontosabb, hogy maga Isten hív minket az imára.

Forrás: Magyar Kurir

vállald fel hitedet
Blog, Lelkiség

4+1 ok, hogy miért vállald fel hitedet a munkahelyeden

Sokaknak gondot okoz, hogy munkatársaik, vagy akár barátaik előtt felvállalják a hitüket, tanúságot tegyenek róla. Érthető abból a szempontból, hogy nem könnyű elkezdeni erről beszélni, de ahogy a saját példámon is láthatjátok, nagyon megéri. Vállald fel hitedet!

Mert csak az első lépés nehéz

Kétségtelen, hogy nagyon nehéz elkezdeni beszélni a hitedről a környezetedben, főleg a munkahelyeden. Azonban ezt sem kell túlbonyolítani, bátran álljál bele: ha megkérdezik hétfőn hogy vagy, válaszolj őszintén:  Remekül, mert tegnap voltam templomban! És máris elkezdődik az eszmecsere arról, hogyan kerültél oda és ez miért fontos Neked!  Úgy nem fogod tudni hitelesen képviselni a hitedet, ha bibliai idézeteket mormolva közlekedsz a folyosón, avagy Hillsong slágereket énekelsz hamisan az íróasztalodnál! A kulcs abban rejlik, hogy mivel a hited hozzátartozik az életedhez, ezért teljesen természetes, hogy ha szóba kerül, beszélsz róla!

Az első lépést követően sokkal könnyebb lesz a dolgod, hiszen gyakran szóba fog kerülni a hited és az önbizalmad is meg fog jönni: tapasztalni fogod, hogy az embereket érdekli, hogy miben hiszel és hogy miért!

Mert jobban megbecsülnek

Amikor először szóba került a hit a munkahelyemen, akkor átfutott az agyamon, hogy idáig kedveltek engem a többiek, innentől kiközösítenek – ha már témánál vagyunk. De teljesen fordítva sült el a dolog: néha már-már én érzem magam kellemetlenül, annyira lelkesek tudnak lenni a hitéleti kérdésekkel kapcsolatban. Folyamatosan kérdeznek, néha zavarba ejtően nehéz dolgokat, őszintén érdeklődnek. Csodabogár lettem, akit azok is becsülnek, akik nem is hisznek Istenben. Még.  Nagyon ritkán találkozom olyannal, hogy valaki kigúnyolna, vagy ne tisztelne azok miatt az értékek miatt, amit vallok.

Érdekes, mert ezáltal nekem is fejlesztenem kell magamat, gyakran otthon olvasok utána azoknak a kérdéseknek, amelyek felmerülnek a kollégáimban. Nyilván ha olyan teológiai tudást igényel, akkor már irányítom is tovább őket egy paphoz, például Hodász András atyához!

Mert akkor is evangelizálsz, amikor nem is gondolnád

Ennél a pontnál az első történet ami eszembe jut, a vágó kollégámmal lévő közös mise története.  Egy másik munkatársam a riói olimpiáról hazahozott egy kis szobrocskát, amely a Megváltó Krisztust ábrázolja. Némi iróniával hozzám fordult a következőt mondva: “Tessék, neked adom, úgyis te vagy közöttünk a vallásos!” Mosolyogva válaszoltam neki: “Téged ugyanúgy megváltott, mint engem, tartsd meg!”.  Azóta is ott van a számítógépe tetején Krisztus szobra!

Azzal, hogy felvállalod a hitedet a munkahelyeden akarva-akaratlanul olyan helyzetekbe kerülsz, amikor irányt tudsz mutatni másoknak. Fantasztikus megtapasztalni, hogy Isten hogyan munkálkodik benned, hogyan segít neked abban, hogy szavaidban és tetteidben kiálljál mellette. Akkor is, amikor épp neked is nagyon nehéz, amikor épp lent vagy hitéleti szempontból. Döbbenetes, de az elmúlt időszakban rengeteget erősödött a hitem azáltal, hogy a munkahelyemen néha előkerül a téma!

Mert a többieket is motiválod, hogy vállalják fel a hitüket!

Olyan kollégákkal lett közös témánk a hit, akikről nem is gondoltam, hogy keresztények! Nemcsak kollégát látják most már bennem, hanem testvért is, aki megerősíti őket abban, hogy kereszténynek lenni egyáltalán nem ciki: és ők is megerősítenek engem minden nap! Kölcsönös segítség, amelynek köszönhetően egyre több kollégám vállalja fel ugyanúgy a hitét mint tettem én azt korábban. Nem feltűnően vagy képmutatóan, hanem a lehető legtermészetesebben. Remek érzés megtapasztalni, hogy az amiben te hiszel, az másoknak is fontos, hogy nemcsak a közösségedben vagy vasárnap tapasztalod meg, hogy nem vagy egyedül, hanem minden nap!

+1 Mert Jézus is ezt kérte Tőlünk

“Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van.”

Vállald fel hitedet!

Martí Zoltán
Forrás: 777blog

Blog, Lelkiség

A nagy kérdés

Kérdés, amire válaszunk az élet kulcsa…

A mai sajtó címlapján elképzelem a következő gondolatomat. Így fogalmazná meg egy újságíró a cikk címét:
Katolikus diakónus hirdeti, hogy Jézus nem vált meg senkit.
…és én ebben meg is erősíteném. Nem vált meg minket Jézus. Az az örömhírem, hogy Jézus már megváltott. Nekünk csak el kell fogadnunk a megváltást! Éljünk vele! Valljuk meg Jézust Megváltónknak!

A nagy kérdés

Krisztust még a szenvedése kezdetén is az előtte álló, éppen Őt elítélő ember személyes sorsa érdekli: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?” (Jn 18,34)  Jézus tudja, hogy ezen a kérdésen áll vagy bukik minden. A válaszban benne rejlik a megváltás titka. Jézus Krisztus Úr és Király. Ezen a kinyilatkoztatott valóságon nem változtat semmit, hogy én ezt elfogadom-e vagy sem. De nekem az életem függ tőle. Jézus nemcsak Pilátusnak, hanem nekem is szögezi a kérdését.

Valóban hiszem-e, hogy Jézus Krisztus az életem királya?

Blog, Lelkiség

Levél a halott magzatomhoz

Vannak olyan írások, amelyekhez képtelenség előszót írni. Meuwissen Lídia Lelle szeretett kollégánk és barátunk megrendítő sorokkal búcsúzik meg nem született gyermekétől. A 777 csapatának minden tagja osztozik fájdalmában, imáinkban és gondolatainkban Lídiával és családjával vagyunk.

Itt ülök a kórházban. Körülöttem várandós nők, akik arra várnak, hogy újra láthassák gyermeküket az ultrahangon. És itt vagyok én, aki már nem láthatja gyermekét, és csak arra vár, hogy “kiszedjék ami még bent maradt”.

Drága Gyermekem, annyira sajnálom, hogy így történt. Annyira vártam, hogy az életem része legyél, és annyira csodálatos volt amikor megálmodtam, hogy a szívem alatt vagy, amit aztán egy teszt is megerősített. Attól a naptól fogva úgy éreztem, hogy minden álmom valóra vált. Beszéltem hozzád, énekeltem neked, és már elkezdtem tervezgetni, hogy hogyan alakítjuk ki a te kis kuckódat a lakásban. Apukád is sokat beszélt hozzád és mindenkinek, még a sarki pékség eladóinak is elújságolta, hogy már Te is az életünk része vagy. Pár hét múlva már láthattam is, ahogy dobog a szíved.

Aztán pár hét múlva már nem dobogott… Semmihez sem tudom hasonlítani a fájdalmat amit akkor apukáddal éreztünk. Nem tudtuk hogy kezeljük, hogy a legnagyobb kincsünk, Te, már nem vagy velünk.

Az emberek sokféleképpen reagáltak. Voltak, akik azt mondták, hogy ez természetes. És bár tudom, hogy sok nő éli át szintén a vetélés fájdalmát, de én mégsem éreztem semmi természeteset abban, hogy az első gyermeket ilyen hamar elvesztem. Azt is mondták, hogy ne aggódjak, majd lesz gyerekem. De őket sem értem, hiszen már van gyermekem: Te. Természetesen remélem, hogy lesznek testvéreid, de az első gyermekem, Te már csak a mennyből figyelsz minket, és Te tettél engem anyukává.

Tudod, most egy olyan országban élünk apukáddal, – Lengyelországban – ahol nagyon sok szó esik az olyan gyermekek életének kioltásától, mint amilyen te voltál: a még méhben élő gyerekekről. Sokan a házak ablakain vagy maszkokon, plakátokon hirdetik egy piros villámmal, hogy ők úgy gondolják, joga van bárkinek is dönteni a méhen belüli életek sorsáról.A kórházba jövet is sok helyen láttam ezt a jelet, és nem tudtam megállni, hogy ne sírjam el magam. Elképesztő fájdalmat okoz a tudat, hogy míg én bármit megadnék, hogy a szíved a szívem alatt dobogjon, addig mindenhol az jön velem szembe, hogy mások inkább kioltanák az ő szívük alatti szív dobogását. Nem is tudják, mennyi fájdalmat okoznak.. fájdalmat annak az ártatlan életnek, akinek kikaparják a dobogó szívét, és fájdalmat nekem, és a hozzám hasonló anyáknak, akiknek a szívük törik össze amiért gyermekük szíve megszűnt dobogni.

Fáj, hogy meghaltál. Fáj, hogy amíg hivatásszerűen az magzati életért harcolok, a saját magzatomat nem tudtam megmenteni. Fáj, hogy sosem láthattam az arcodat és sosem foghattalak a kezembe. Fáj, hogy nem tudom, neked fájt e a halálod, és fáj, hogy abban a pillanatban én nem tudtam mi történik veled, hiszen minden jel nélkül történt.

Fáj, hogy így alakult, de remélem most egy boldog helyen vagy, és remélem egyszer majd átölelhetlek, és a füledbe súghatom: nagyon szeretlek.

Meuwissen Lídia Lelle
Forrás: 777 blog