növekedés facsemete
Blog, Tanúságtételek

Robbanásszerű növekedés

Interjú egy igazi evangelizátorral, akinek nem számok jelentik a növekedés célját.

A minap sikerült telefonvégre kapnom valakit, aki végre az evangelizáció mélységeiről beszélt, hasonló gondolatokkal élve, mint azt OIKOS kurzusunk is tanítja. A neve elhallgatását kérő testvérünk egy protestáns felekezetnél tanulta az evangelizáció rejtelmeit, majd katolikus gyökereihez visszatérve, egy városi plébánián igyekszik mindezt életre váltani.

Hogyan kerültél kapcsolatba az evangelizációval?

Jómagam egy kis protestáns egyházban tértem meg huszonéves koromban. Nem szakadtam el a katolikus gyökerektől, a neveltetésem és a családom mind buzgó katolikus alapokon nyugszik. Mégis volt egy rövid időszak, amikor egy biblia-körre hívtak és mire kiderült, hogy ez egy másik felekezethez tartozik, már elindult bennem egy virágzás, melynek a gyümölcsét megvártam. Ebben a felekezetben két fontos alap volt, a Szentírás és az evangelizáció. Megdöbbentő tapasztalatot szereztem arról, hogy katolikusként mennyire nem ismertem az Igét. Emellett nem is hallottam az evangelizáció szót a plébánián, ahol felnevelkedtem. Családokra alapozott közösség volt, nem hívtunk másokat. Lassan belterjessé vált és nem is láttuk szükségét mások meghívásának.

Sokan törekednek rá, hogy nagy rendezvényeket tartva indulnak az evangelizáció útján, de én Péter pünkösdi beszéde után csak néhány esetről hallottam, ahol ez többet hozott, mint a személyes megszólítás.

A nagy rendezvények után legtöbben lemorzsolódnak és csak néhány testvér marad közülük közösségben. Ők is legtöbbször nehezen élik meg a beilleszkedés és a növekedés időszakát. Ebben a protestáns gyülekezetben azt láttam, hogy kiemelt szerepet töltenek be azok, akik újonnan érkeznek. Hozzájuk igazítják a találkozások tematikáját. A templomban külön szól hozzájuk is a pásztor, hogy kapjanak személyesen is útravaló gondolatokat. A biblia-kör olyan alkalom volt, ahol a gyülekezet legtöbb tagja jelen volt. Kis csoportokban beszéltük meg az igerészt, de közösen hallgattuk meg a csoportokban született gondolatokat. Katolikus vonalon csak kis töredéke jelenik meg a vasárnap templomba látogatóknak a hétköznapi eseményeken. Így kerültem közéjük és itt tanultam meg, hogy az evangelizáció a személyes istenkapcsolat mellett a legfontosabb részt tölti be az életemnek.

Mint állítottad, nem vagy híve a tömeges evangelizációnak. Mitől lesz robbanásszerű a növekedés?

A tömegrendezvények után csak kevesen maradnak valósan az egyházban. Nincs személyes kapcsolatuk, a papoknak nincs idejük mindenkit egyenként kísérni. Így a tömeges evangelizáció csak egy fellángolást hoz, de az érintett magára marad. A lángok hamar kialszanak és jön újra a keresés, de már máshol talán. Ha személyesen szólítunk meg valakit, kötődik hozzánk a kezdeti fellángolás után is. Van kitől kérdezni, van kivel elindulni a közösség felé, ahol felemelő társakra, elakadásaiban pedig segítségre lelhet. A robbanásszerű növekedést az okozza, hogy akit így hívnak Jézushoz, olyan lökést kap, amit nem tud magában tartani. Meghív másokat, akiket már ő kísér. Ha mindenki csak egyetlen embert hívna meg, piramisjátékhoz hasonlóan egyre többen és többen kapcsolódnának be az evangelizáció művébe. A befogadó közösségek is megsokszorozódnak ilyenkor. Ez indukálja a növekedés emelkedését. A második lépcső után már rohamosan fejlődik a „közösségek közössége”, tehát a plébánia Szent II. János Pál szavai szerint.

növekedés magok

Van befogadó közösség, ahova integráljátok az érdeklődőket. Hogyan éritek el, hogy nem felhígul, hanem növekszik a létszám és a mélység?

A robbanásszerű növekedés nem azt jelenti, hogy ma meghívnak, holnap én hívok mást és egy hét alatt már tömegek keresik a helyüket. Az evangelizáció sokszor hónapokba, vagy akár évekbe telik, mire valaki igent mond. Igent csak akkor mondhat, ha szólunk hozzá, meghívjuk. Jó tudni, hogy az evangelizáció tényleges útja először csendben történik. Csak akkor beszélünk, ha kérdeznek. Addig csak megmutatjuk, hogy az evangélium miként él a mindennapokban. Ehhez nekünk kell megváltozni, tanítványként élni. Szeretni Jézust, és szeretni embertársainkat. Egy ilyen életforma már önmagában meghívást hordoz, mert csábító. Ha eljutunk a kíváncsiságig, akkor kezdünk beszélni. Nem az evangéliummal győzködjük, hanem a Krisztussal megélt, személyes kapcsolatunkról beszélünk. Számomra ez az evangelizáció.

A felhígulás ellen az véd bennünket, hogy a kis létszámú közösségek mindig az új testvér tempójában haladnak.

Együtt növekednek a hitben, Krisztus követésében. A tematikát is hozzájuk igazítják, segítve ezzel a beilleszkedést. Az evangelizáció tempója miatt figyelünk arra, hogy addig nem érkezik a közösségbe új testvér, amíg az utolsó fel nem zárkózik a „középmezőnyhöz”. Így nem fordul elő olyan, hogy egy kiscsoportban többségbe kerülnek a frissen meghívottak. Ha túl sok új jelentkező adódik, várólistát állítanak fel és marad a személyes kísérés állapotában. Ebben az időszakban már a közösség imádkozik értük minden alkalommal, de még nem fogadja be.

Kirívó esetek mindenhol előfordulnak. Hogyan orvosoljátok a nézeteltéréseket?

Ritka, hogy komoly nézeteltérések történnének. Előfordul, hogy áthelyezzük másik közösségbe, ha meghatározó konfliktushelyzet alakul ki. Ilyenre eddig a tíz éves tapasztalatomban egyetlen egyszer került sor, de meggyőződésem, hogy gyökerében lehetett volna segíteni, csak későn került vezetői megbeszélésen előhozatalra. Ha időben be tudunk avatkozni, nincs szükség „felsőbb intézkedésre”.

növekedés facsemete

Merre tovább a növekedés és a munka terén?

Amíg minden elérhető embert meg nem szólítunk, nem lehet szó pihenésről. Természetesen mindenkinek van szüksége kikapcsolódásra és töltődésre, de hátradőlni nincs idő. A kikapcsolódás, nyaralás megengedett, de ekkor sem téveszthetjük szem elől az aktuálisan kísért testvéreket és az imádságnak is folyamatosnak kell maradnia. Mindezt mégsem nevezhetném munkának. Inkább küldetés, ami egy pillanatra sem hanyagolható. Az evangelizáció az egész egyház küldetése. Az egyházat mi alkotjuk, ezáltal a mi küldetésünkké is válik. A dicsőség Istené, mert tőle kapjuk a talentumokat és az erőt is…