Sárközi Béla, a Szent Margit-Szent József Plébánia állandó diakónusa régóta családosként hirdeti Isten országát. A papok általában örülnek, ha akad világi segítségük, s különösen most, a világjárvány idején növekedett meg az „ázsiójuk”. Sárköziéknak már felnőttek a gyerekeik – bár választhatták volna kényelmesebb életet is –, örökbe fogadtak egy kisfiút, a már középiskolássá cseperedett Misit. Így lett teljes az életük.
– Hogy talált rá erre az útra?
– Nem én találtam rá, hanem az Isten talált meg engem. Tizenhét esztendős koromban bekerültem szülővárosomban, Szécsényben egy katolikus ifjúsági közösségbe. Hivatásomat meghatározó élményekben volt részem. Jó papok vettek körül bennünket, összefogtak, támogattak minket. A közösségi élet, a papok tanítása, a szolgáló szeretet folyamatosan formált, és igazságokat láttatott meg velem. Úgy éreztem, hogy ezt a megismert igazságot nem tarthatom meg magamnak, hanem tovább kell adnom. Akkor 1979-et írtunk, és nem volt más lehetőség erre, csak ha papként viszem el az örömhírt az embereknek. Ezért aztán beiratkoztam a papi szemináriumba, ahol három évet töltöttem. Hálás szívvel gondolok vissza erre az időre. Igen jó lelki, szellemi alapot kaptam nagyszerű teológiai tanáraimtól. Már akkor megtapasztaltam Isten végtelen, gondviselő szeretetét, és ez azóta is folyamatos bennem. Világossá vált előttem, hogy nem a papi szolgálatra hívott az Úr, hanem, hogy állandó diakónusként szolgáljam egyházát, s a híveket.
– Aztán megházasodott.
– Igen, feleségül vettem Ritát, és négy gyermekkel áldott meg az Úr, akikben sok örömünk van, felnőttként is.
– Mikor szentelték fel?
– 2006-ban lettem állandó diakónus, s „a királyok városában”, Székesfehérváron a bazilikában szenteltek fel.
– A diakónusoknak is van szentelési jelmondatuk?
– Nincs, de én a felszenteléskor választottam magamnak a 76. zsoltárból: „… az Úr keze most másként érint!” A diakónusi szolgálatra kaptam hívást. Az egyházi rend szentségének ez a fokozata különösképpen arra küld minket, hogy odafigyeljünk a szükséget szenvedőkre.
– Családos diakónusként milyen többletet ad ez a szolgálat, mintha csak „egyszerű” hívőként élné az életét?
– Nagyszerű feladat, mi több, kegyelemként élem meg családos emberként a működésem diakónusként. Természetesen jóval összetettebb és felelősségteljesebb is az életem, mintha csupán „egyszerű” hívőként élnék, ám ahhoz, hogy el tudjam végezni a rám bízott szolgálatokat, kell egy olyan kiváló feleség, aki folyton „hátterezik”, aki imában hordoz…
– S aki ráadásul ugyanazon a plébánián dolgozik, ahol Ön teljesít szolgálatot, így még intenzívebben kiveheti részét családjuk a templomi vagy azon kívüli programokból…
– Ez így igaz, s amit lehet, meg is teszünk.
– Aki ismeri Rumszauer Miklós atyát, tudja, igencsak magasra teszi a lécet. Nemcsak a liturgikus cselekmények, hanem a különféle kulturális-művészeti rendezvények kapcsán is. Fel tudtak nőni a feladathoz?
– Úgy vélem, igen. Plébánosommal, Miklós atyával remek a kapcsolatunk, így mindenben jól együtt tudunk dolgozni. Szinte már félszavakból is értjük egymást. Az egyházközségben lévő feladatokból természetesen nekem is bőségesen kijut. Temetés, esketés, keresztelés, igeliturgia, beteglátogatás, lelki vezetés a fő irány, de szerencsére hasznosan tudom kamatoztatni a két szakmámat, a lakatosságot és az asztalosmesterséget is az egyház javára.
– Milyen ismérvei vannak a hiteles világi diakónusnak?
– Erről már sokan faggattak, de a diakónusszentelésem óta eltelt csaknem másfél évtizedes szolgálat alatt kikristályosodott bennem a válasz: alázat, alázat, alázat.
– Advent heteit éljük. A családos diakónusnak mit jelent az idei várakozás?
– Advent idején általában angyalos „játékot” játszunk a családban. Ez azt jelenti, hogy fel-írjuk a neveket egy kis cetlire, betesszük egy kalapba, és minden adventi szombaton kihúzunk egy nevet, aki az elkövetkezendő napokban az adott családtag őrangyala lesz; azaz egész héten át „jobban” figyel arra a személyre. Hét végén beszámolunk tapasztalatainkról, éreztünk-e valami pluszt, őrangyalunk védelmét az elmúlt napokban, és újra húzunk…
– S éreztek?
– Persze, az őrangyalok nem tétlenkednek!
– Miben erősíti családjukat karácsony misztériuma?
– A szív szeretetében; de hadd válaszoljak erre a kérdésre egy családi történettel! Gyerekeink még kicsik voltak – 12, 9 és 6 évesek –, amikor elköltöztünk egy másik városba. Annak az évnek karácsonyán szinte semmi pénzünk nem maradt. Margarin és pirítós volt az eledelünk. Megbeszéltük, hogy most nem tudunk ajándékot venni, hanem mindenki saját kezűleg készít meglepetést a másiknak. Senki sem berzenkedett emiatt. Ma már felnőttek a gyerekek, de ha megkérdezem, melyik volt a legszebb karácsonyuk, egyöntetűen ezt a pirítós kenyeres karácsonyt emlegetik. Számomra ma is ez karácsony igazi misztériuma: a szív szeretete.
Az átmenetihez hasonlóan az állandó diakónust is szentelik a szolgálatra
Sárközi Béla lapunknak elmondta azt is: a katolikus egyházban kétféle diakónus – más néven szerpap – szolgálhat. Az átmeneti diakónus és az állandó diakónus. Az átmeneti diakónus, aki szolgálata közbe papságra készül, és a pappá való szentelése előtt egy évvel szentelik diakónussá, ahol már cölibátusi fogadalmat is tesz. Ebben az esetben az alsó korhatár huszonnégy év.
Az állandó diakónus pedig már családos ember, szentségi házasságban élő, harminc-öt évesnél idősebb férfi lehet, akit szintén úgy szentelnek fel a szolgálatra.
Lőrincz Sándor
Fotó: Kovács Tibor
Megjelent a Somogyi Hírlap 2020. december 10-i számában.